1940. július 27-én született Pina Bausch, a táncművészetet megújító német koreográfusnő, aki azt vallotta: “nem úgy akarok mozogni, mint egy táncos, azt akarom megmutatni, ami mozgat.”

“She made you feel thrilled to be human.” (The Guardian)

“I am less interested in how people move than in what moves them.” (Pina Bausch)

Pina Bausch pályájáról:

A Solingenben született Philippine Bausch New Yorkban, a Juilliard School diákjaként ismerkedett meg az amerikai modern tánctechnikákkal, majd tagja lett a Metropolitan Balettnek. Hazatérve, a hatvanas években együtt dolgozott Kurt Joss-szal, akit a német expresszionista tánc egyik megalapítójának tekintenek.

Bausch a wuppertali színházon belül 1973-ban hozta létre később világhírűvé lett együttesét, a Tanztheater Wuppertal élén több mint három évtizedig állt. Társulata tagjainak kiválasztásakor egyszerre keresett táncost és személyiséget, mert a színpadi összművészet megteremtésére törekedett. Koreográfiáiban leginkább a férfi-nő kapcsolat foglalkoztatta, a táncot és a színházat ötvöző műveibe belefoglalta az éneket, a beszédet, a pantomimot és hétköznapi jeleneteket is. Táncosai a színpadon a mozgás mellett meg is szólalnak, és mindig megpróbálnak az adott ország nyelvén beszélni, ahol fellépnek.

A társulat a világ mintegy 40 országában több mint 400 vendégjátékon szerepelt. Bausch első olyan rendezése, amelyet nem saját társulata mutatott be, a Goethe Intézet felkérésére készült: 1997-ben a Párizsi Opera balett-társulatával a Tavaszi áldozatot tűzték műsorra. (A Sztravinszkij nyomán készült táncdarabot 1975-ben már megkoreografálta saját táncszínháza számára.)

1977-ben Kékszakáll címen készített Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájából koreográfiát. Társulatával többször is fellépett Budapesten: 1995-ben Nelken (Szegfűk) és Café Müller című darabjukat láthatta a közönség a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. 1999-ben hosszabb időt töltött Magyarországon, társulatával a Trafóban dolgozott. Az itt töltött idő alatt Bausch beutazta az országot, táncházakba, koncertekre, piacokra, fürdőkbe járt, megismerkedett a cigány kultúrával, megkedvelte Sebestyén Mártahangját, és eljutott erdélyi falvakba is. Budapesten született a Wiesenland (Zöld föld) című produkció is, amelyet 2000 májusában mutattak be a Vígszínházban. Pedro Almodóvar spanyol rendező Beszélj hozzá című filmjéhez utóbb ebből választott részletet, a filmben Bausch önmagát alakította. 2011 júniusában a soros magyar európai uniós elnökség keretében a Sweet Mambo című darabot mutatta be táncszínháza Budapesten.

Pina Bausch a múlt század második felének egyik legnagyobb táncszínházi alkotója volt, akit egy neves tánctörténész a magatartásformák archeológusának nevezett. Művészetét számos kitüntetéssel ismerték el, egyebek közt megkapta a Kyoto-díjat, a Goethe-díjat, valamint a művészet Nobel-díjaként emlegetett japán Praemium Imperiale díjat, és az amerikai művészeti és tudományos akadémia tagjának is megválasztották. 1983-ban Federico Fellini olasz rendező És a hajó megy című filmjében Lherimia hercegnőt alakította. Utolsó koreográfiáját Ein Stück von Pina Bausch címmel 2009 júniusában mutatták be Wuppertalban. A premierrel egy időben rákbetegséget diagnosztizáltak nála, és néhány nappal később, június 30-án meghalt.

Wim Wenders 2010-ben fejezte be a táncművészről készített háromdimenziós dokumentumfilmjét. A német rendező évtizedekig készült a filmre, amelyet egyfajta road movie-nak szánt, és 2009-ben fogott munkához. Bausch váratlan halála után félbehagyta a munkát, de végül a társulat táncosainak kérésére befejezte az alkotást, amelyet 2011-ben Oscar-díjra jelöltek a legjobb dokumentumfilm és a legjobb idegen nyelvű film kategóriában, és elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Európai Filmdíjat. Wenders megmutatni akarta a darabokat, nem elmondani, hogy miről szólnak, mert ezt maga Bausch is mindig megtagadta. A művésznőről tavaly mutattak be egy több mint 25 éve készült, eddig nem látott dokumentumfilmet, amely az Ahnen című darab próbái alatt készült.

Bausch halálakor Novák Ferenc koreográfus, a Honvéd Táncszínház alapítója és volt vezetője, akivel személyes ismeretségben voltak – Bausch táncszínháza 25. születésnapjának megünneplésére a Honvéd Táncszínházat kérte fel -, azt mondta róla: nála nem létezett egyetlen vitatható mozdulat sem, minden gesztust megindokolt, ugyanakkor maximálisan számított táncosai kreativitására.

A wuppertali táncszínház alapítójának halála után együtt maradt. A fennállásuk 40. évfordulója alkalmából tartott, idén júniusban véget ért jubileumi évad során Bausch ismert darabjait vitték színre. A tervek szerint idén először mutatnak majd be új darabot.

Bausch születésének 75. évfordulója alkalmából Németországban emlékbélyeget bocsátottak ki.

Bauschról saját szavaival:

Olyasvalaki: Olyasvalaki vagyok, aki soha nem adja fel.

Mozgás: Szerettem táncolni, mert féltem beszélni. Amikor mozogtam, képes voltam érezni.

Féltem: Csak csináltam, amit kellett, és egy idő után gyerekszerepeket kaptam, liftes fiú voltam egy operettben…, nem is emlékszem… mór egy háremben, lengettem a legyezőt, vagy rikkancs. Ilyen kis szerepeket kaptam, és mindig borzasztóan féltem. Én mindig nagyon féltem bármit megtenni, ugyanakkor borzasztóan élveztem is.

Erő: Sokszor szeretném feladni, de nem teszem… Ez bonyolult. A munka rengeteg erőt kíván. Én pedig olyan törékeny vagyok. De ez érzelmi kérdés.

Csak: Mindig csak azt tettem meg, amiről azt gondoltam, meg kell tennem. Ha valaki azt mondaná, idejöhetsz és dolgozhatsz, de ehhez ezt meg ezt meg kell tenned – erre nem lennék képes.

Érzelmek: Vannak érzelmek, amelyektől elakad a szavad, csak utalni lehet rájuk.

Lépések: A lépések mindig máshonnan jönnek, nem a lábakból. És a mozdulatok kidolgozását is mindig menet közben találjuk ki. Mindig kisebb táncos frázisokat csinálunk, amiket könnyen megjegyzünk. Korábban, talán a félelem, vagy a pánik miatt, a mozdulatokkal kezdtem, és elmenekültem a kérdések elől. Ma már a kérdésekkel kezdem.

Mélységek: A munka során mindig eljön az a pont, amikor azt gondolom, ‘ez az utolsó alkalom, soha többet nem fogom ezt csinálni’. És utána arra jutok, ‘nem kéne most befejeznem, rögtön új darabot kéne csinálnom’. Minden szélsőséget és mélységet megélek.

Mindig: Valójában mindig dolgozom. Minden órám munkával telik.

Simogatás: Egy simogatas is lehet olyan, mint a tánc.

Néha: Néha csak egy ötlet, egy gondolat jött… Úgy éreztem, ha túl sokat beszélek minderről, azzal valahogy bepiszkítom. Nem mondhatom ki, mi is az. Védelmembe kell vennem, úgy kell körülírnom, hogy közben érintetlen maradjon, legalábbis kezdetben.

Hit: Én abban hiszek, hogy közelebb kellene kerülnünk egymáshoz.

Hol kezdődik a tánc?: Voltaképpen mikortól nevezhetjük táncnak? Ez a tudatossággal függ össze, a test tudatosságával, és azzal, ahogyan a dolgokat megformáljuk. De nem szükséges, hogy valamiféle esztétikus forma legyen, lehet másfajta is, attól az még tánc.

Elmondhatatlan: Az ember valójában valami olyasmit szeretne elmondani, ami elmondhatatlan, ezért olyan költészetet művel, amelyből kiérezhető a jelentés. A szavak pedig jelentést hordoznak, végleges jelentést. Ezért nem a szavak visznek az igazi célhoz.