Különleges élményben lehet része annak, aki részt vesz Stern Lili séta- és helyspecifikus podcast előadásán a Hármashatárhegyi repülőtéren. A fiatal koreográfus és drámainstruktor már többször bizonyította tehetségét, ám a koronavírus járvány miatt kénytelen volt előadását átalakítani, új formába önteni. Ennek az újragondolásnak az eredményéről, félelmekről és jelenlétről beszélgetett Babus Dórával.

Az interjú elsőként az ambicioprogram.blogspot.com oldalán jelent meg.

Az előadás a Placcc Dance Fesztivál keretében kerül bemutatásra, mely a Bethlen Téri Színház Ambíció tehetségprogramjában jött létre. Hogyan jött a fesztiválon való felkérés?

Nánay Fanni, a Placcc Fesztivál létrehozója még a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szervezte a FACT Fesztivált, ennek köszönhetően léptünk még kapcsolatba régebben és jóban lettünk. Éppen telefonon beszéltünk, amikor megemlítettem neki, hogy a Bethlen Téri Színházzal most fogok csinálni egy előadást, ő pedig érdeklődött és megemlítette, hogy a Placcc Fesztiválnak idén lesz egy táncos mini fesztiválja és szívesen befogadná az előadásomat, amit csinálok. Úgy gondoltuk, izgalmas lenne egy együttműködés a két szervezet között, melyre a Bethlen is nyitott volt. Tulajdonképpen nem is felkérés volt ez, hanem közös gondolkodás.

Részvételi podcast ünnepség a műfaji meghatározása az előadásodnak. Miért éppen erre a meghatározásra esett a választásod?

Drámainstruktor szakon tanulok a Színművészetin, most fogok diplomázni. Ezen a szakon – többek között – részvételi projektekkel foglalkozunk, ami azt jelenti, hogy szeretnénk a nézőket aktivizálni és bevonni különböző előadásokba, projektekbe, eseményekbe. Nekem ez az előadás egyébként a diplomamunkám is egyben, ezért mindenféleképpen valami olyat szerettem volna csinálni, ami a részvételiségen alapul. Eredetileg egy részvételi táncszínházi előadást készítettem volna, ahol az emberek közel mennek egymáshoz, akár egymáshoz is érnek, közösen kell mozogniuk, de a vírushelyzet következtében át kellett variálnom biztonsági okok miatt. Olyan formát kerestem, ahol meg tud maradni a részvételiség, viszont nem kell az embereknek közel kerülniük egymáshoz, nem kell zárt térben együtt lenniük, ezért választottam a podcast formát. Nem szerettem volna az előadásnak olyan műfaji meghatározást adni, ami túlságosan maghatározza vagy beskatulyázza ezt, ezért is esett a választásom az „ünnepség” szóra. A mostani koncepció eltér attól, hogy ez egy sima táncelőadás vagy egy színházi előadás, hiszen sokkal tágabb a kerete és nehezen beazonosítható, így az általános színházi konvenciókba nehezen betehető forma. Emellett, lényegében azt ünnepeljük, hogy megint együtt vagyunk, hogy élünk, hogy részben túl vagyunk valamin, és ez szerintem kicsit spirituálisabb forma is, mint egy színházi előadás, ezért ez a három szó. Részvételi, podcast, ünnepség.

Tehát ez egy részvételi projekt. Egy podcastot végighallgatva is részt vehetnek rajta az érdeklődők. Miben jelentett ez kihívást számodra? Egyáltalán nevezhetjük-e ezt az új formát kihívásnak? Mitől különleges ez forma?

Most egy nagyon személyes dolog jutott eszembe, 2-3 évig jártam terápiára és kiderült számomra ebből az időszakból, hogy azért választottam a mozgást mint formát az életemben, mert nem szeretek magyarázkodni, nem vagyok annyira jóban a szavakkal. Könnyen ki tudom magamat fejezni és jól beszélek, de úgy érzem, hogy a szavak valahogy nem tudják ugyanazt a jelentést átadni. Mindenki határozottan köt egy jelentést egy szóhoz, a mozgás pedig sokkal asszociatívabb. Nekem ez az, ami iszonyatosan nagy kihívás. A podcastban a zeneiség és a ritmusosság mellett nagyon sokat beszélek és emiatt hihetetlenül izgulok, egyrészt, hogy az én hangom mit vált ki másokból, mennyire lesz idegesítő vagy éppen megnyugtató, illetve nekem milyen lesz visszahallani a saját hangomat ilyen rögzített formában. Azt érzem, hogy sokkal kritikusabbak tudunk lenni verbális szinten egymással, mint mozgásos szinten, mert a legtöbb ember többet foglalkozik és jobban ért a verbális formákhoz és a verbális kommunikációhoz, én meg nem. Továbbá a hangról az jutott még eszembe, hogy a Tünet Együttesnek voltam egy nyári kutatási workshopján, ami érdekes élmény volt. A hangokkal foglalkoztunk, pontosabban a test hangjaival. Én ott jöttem rá, hogy sok év után is még rengeteg gátlás van bennem a hangommal kapcsolatban. Nagyon nehéz mások előtt énekelnem meg beszélnem, miközben meg sok esetben el vagyok könyvelve egy bátor és vagány előadónak meg embernek is. Ez az igazi kihívás nekem, és éppen a félelem leküzdése miatt esett erre a választásom, meg azért is, mert a pandémia alatti időszakban rájöttem, hogy nagyon sok dolgot jobb kimondani nyersen és őszintén, mint csak körülírni. Lehet, hogy egyfajta oldódást is tud adni az embereknek, hogy valaki kimond végre valamit.

Az előadás különlegessége, hogy Hármashatárhegyi repülőtéren lesz. Milyen lehetőségeket rejt magában ez a helyszín? Miért éppen egy repülőtérre esett a választásod?

Én nem úgy tekintek a Hármashatárhegyi repülőtérre, mint egy repülőtérre, mert igaz, hogy használják folyamatosan, de igazából az elmúlt időszakban a koronavírus miatt rengeteget kirándultam arrafelé a családommal. Ez volt az egyetlen olyan lehetőség az elmúlt egy évben, ahol találkozni tudtunk. Először is, az előadás tekintetében szerettem volna egy olyan helyet választani Budapest környékén, ami egy kirándulóhely is, ami mégis egy közeli, de szinte már városon kívüli hely, ahol szabadtéren és nyugodt környezetben össze lehet jönni. Másodszor, szerintem nagyon sok lehetőség van a térben, hiszen ott van egy hatalmas mező, és ezt a mezőt pedig hegyek ölelik körül. Ebben van valami szép, hogy egyszerre lent és fent is lehet lenni. Egyébként évek óta szerettem volna mezőn csinálni egy előadást és most megadatott a lehetőség, ha nem is úgy, ahogy terveztem, de máshogy kivitelezni tudom.

Az előadás kezdő- és végpontja nem egyezik meg.

Igen. Az előadás nem egy helyen játszódik, hanem a résztvevők – hívjuk most a nézőket résztvevőknek -, egyfolytában, kedvük szerint fognak mozogni a térben, amerre csak szeretnének a podcastban elhangzott szövegek és instrukciók szerint. Lesz egy olyan pont, ahol majd mindenki találkozni fog egymással, és ez a pont nem ott lesz, ahol kezdődik az előadás. Mozgó előadás ez, de tulajdonképpen mindenki más koreográfiát fog bejárni ebben a sétában, mert nagyon sok szabad választása lesz az embernek, hogy ő mit szeretne tenni, mit szeretne beengedni, egy helyben szeretne-e végig lenni vagy nagyon aktív akar lenni. Ami még talán különleges ebben – azt hiszem, ez kiderül a leírásból is -, hogy én kizárólag a május 28-i és június 18-i előadásokon leszek ott. Ekkor fogok egyébként mozogni is, lesz performatív élő része az előadásnak, viszont a podcast minden más időpontban is szabadon használható és bármikor bárki ki mehet a Hármashatárhegyre kipróbálni.

A rítusok repetitív emberi magatartásformát alkotnak, a mimetikus tanulás részét képezi – segítségével erősebben rögzül egy-egy adott életstílus, normatív elem, cselekvéses, mozgásos formákon alapulva. Említetted, hogy az elhangzó instrukciókat hallgatva a résztvevők végig tudnak menni egy ritikus folyamaton. Számodra mit jelentenek a rítusok a hétköznapokban és mit ebben az előadásban?

Vannak mindennapi rítusaim, az arcmosástól az olyan apró dolgokig például, hogy mit eszel reggelire, mikor és hogyan készíted el, mikor kelsz fel, stb. Ezek mind rítusok. A pandémiát fogom megint felhozni példának, pontosabban az elmúlt másfél évet. Úgy gondolom, hogy ezek nélkül a rítusok nélkül, amik mondjuk rendszerezni tudták a mindennapjainkat, nekem nagyon nehéz lett volna józannak maradnom a bezártság, az együttélés meg egyebek miatt. Nem tudom, hogy ez mennyire spoiler, de az előadásban, ami rítust jelent az a légzésnek a rítusa leginkább, ami egybevág azzal, amit mondtál, hogy ez egy repetitív dolog, hiszen folyamatosan változik, de közben meg állandó és biztos.

NOWSTALGY – az előadásod címében egyszerre jelenik meg a jelen és a múlt. Ez egyfajta visszaemlékezés még a pandémia előtti időkre?

Lehet ez visszaemlékezés is, igen. A NOWSTALGY az egy létező szó, aminek nagyjából az a jelentése, hogy ez egy olyan állapot, ami most a jelenben történik veled, és tudod róla, hogy ez egy olyan meghatározó pillanat most, amit átélsz, hogy erre majd sok év múlva nosztalgiával fogsz visszatekinteni. Ez szerintem egy nagyon szép gondolat, és nagyon izgalmas, hogy van erre egy szó. Én az elmúlt időszakban nagyon próbáltam arra törekedni, hogy jelen tudjak lenni és el tudjam fogadni azt, ami történik velem, akár így a pandémia kapcsán, vagy például az SZFE ügye is kikészített az elmúlt időszakban. Nagyon sok dolgot kellett átélnünk most fiatalon, nem csak nekem, hanem nagyon sokunknak. Véleményem szerint csak az tudott jól kilábalni ebből, aki mindig jelen tudott lenni és nem szorongott egyfolytában, hanem tényleg csak átélte, ami éppen volt. Ez amúgy egy nagyon szép és izgalmas érzés is, hogy jelen tudunk lenni és ezt tudatosítjuk, közben meg egy nagyon félelmetes dolog is, hiszen valahogy pont a kontrollvesztettséggel is összefügg. Szerintem valahogy azt jelzi ez a kifejezés, hogy a legnagyobb bátorság az életben az az, hogy hagyod magadat átengedni a mostnak.

Az előadás a pandémiás helyzetre (is) reflektál. A te életedben milyen változásokat hozott a vírus? Miként alakult át számodra az idő?

Nagyon sok változást hozott. Én ezt a kollégákon, a családomon és a barátaimon is látom, hogy hihetetlen tempóban dolgoztunk, nagyon sok volt a túlmunka, nem pihentünk és az emberi igényeinket sem mértük fel. Most azt veszem észre magamon, hogy sokkal nyugodtabb lettem, azt nem mondom, hogy türelmesebb is, de próbálok az lenni és ez a fontos. A másik az, hogy másfél év alatt megtanultam nemet mondani dolgokra. A harmadik pedig, hogy össze voltunk zárva a barátommal egy évig, és ez is nagyon sok új dologra tanított meg. A másokkal és magunkkal való együttélés, ami nagyon megváltozhatott a világban. Nem véletlen, hogy rengeteg válás volt és rengeteg házasság köttetett, a gyerekszületések száma is megnőtt, szóval szélsőséges irányokba jutottak el az emberi kapcsolatok, és ez szerintem emiatt a mostani krízis időszak miatt van.

Az előadás felöleli a magány, a közösség, a szabadság és az autonómia témakörét is. Hogyan tud ez megjelenni az előadásban?

Ez jó kérdés. Én azt gondolom, hogy ha nagyon ki kéne választani egy témát, amiről szól ez az előadás, az az autonómia. Megint az SZFE mozgalmára tudok visszacsatolni, ami az egyetemért folytatott autonómia harcáról szól, viszont én egyáltalán nem erről akarok beszélni a podcastban, hanem arról, hogy mit jelent egy személynek autonómnak lenni és egy közösségen belül hogyan tudod megtartani az autonomitásodat. Nekem, aki látta az SZFE-n működő hosszú bázis demokratikus alapokon nyugvó fórumokat, és ott azt, hogy hogyan játszunk a saját személyes autonimánkkal percről percre, ez mindennél izgalmasabb téma lett.

Az autonómia kérdésköre amúgy a művészeti életben is nagyon fontos kérdés szerintem, rááadásul az emberi kapcsolatokban is aktívan jelen van; a fiatal felnőttkorban a családi leválás során vagy akár a párkapcsolatainkban is. Ezért esett erre a szóra végül a választásom, mert ez a podcast forma is azt adja, hogy az emberek teljesen önállóan tudjanak különböző dolgokat csinálni, közben egy közösségi élmény is az egész. Legalábbis remélem.

Közösségi élményt kívánsz létrehozni az előadásoddal, így, hogy a nonverbális játékba hívod a résztvevőket. Az instrukción belül szabadon, szabad asszociációval végzik-e ezt a tevékenységet a résztvevők vagy inkább az utánzáson alapul?

Szabad asszociáción alapul, mert nem látnak maguk előtt semmit, hanem a megadott instrukciókat lehet követni hallás után. A nonverbális bevonódás félrevezető lehet abból a szempontból, hogy így akart kezdődni, amikor még az eredeti, részvételi táncelőadás felállás volt. Most már a nonverbalitás és a verbalitás is keveredik benne, de például a résztvevőknek nem kell interaktívnak lenniük, csak aktívnak, vagy inkább ezt se mondom, mert ez már elvárás lenne, inkább azt mondom, hogy csak befogadónak, miközben azzal, hogy befogadnak valamit, azzal már valamilyen minőségben részt is vesznek. Van olyan instrukció, amikor muszáj megmozdulni, de ha valaki 40 percen keresztül szeretne egy helyben állni, akkor ugyanúgy tud 40 percen keresztül egy helyben állni…

A SVUNG kutatócsoport tagjaként az instruálást kutatod, ez meg is jelenik az előadásodban. Miért érdekes ez a téma számodra?

A Svung kutatócsoport egy táncszínház nevelési kutatócsoport. Az instruálás azért fontos a kutatócsoport szempontjából is, mert több éve azt kutatjuk, hogy hogyan tudunk a verbalitáson kívül is instruálni, hogyan lehet akár nonverbálisan megszólítani másokat. Az egész drámainstruktor szakma szempontjából fontos, hogy az ember hogyan kérdez, mikor kérdez, kinek teszi fel a kérdést. Tulajdonképpen, mi a tanulmányaink során azzal foglalkoztunk, hogy milyen korosztálynak, milyen téma kapcsán, hogyan kell és milyen attitűdből kérdezni. Szerintem nagyon félre tud menni egy foglalkozásnak vagy akár egy mindennapi beszélgetésnek a lényege, ha az ember nem jól kérdez. Egy külön tanulmányi ág a kérdezés művészete…

Szerző: Babus Dóra

Az interjú elsőként az ambicioprogram.blogspot.com oldalán jelent meg.

Köszönet Stern Lilinek és Babus Dórának!