A napokban Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely művészeti vezetője közzétett egy hivatalos összegzést az elmúlt évadról, melyben meglepően magas a bemutatók (8) és előadások (403) száma. Ezenfelül sikeresen megvalósított honi és külföldi projektek, workshopok, nyári táborok és fesztiváldíjak jelzik 25. Jubileumi évaduk kimagasló eredményeit. Ennek ellenére a számvetést azzal kezdi a 168 órának: „Kemény idők járnak, és még keményebbek jönnek.”

A kérdésre, hogyan sikerült kivitelezni ezt a rendkívül termékeny jubileumi évadot, Takács Gábor elmondta:
„Egyrészt nagy büszkeség, hogy ennyi mindent meg lehetett csinálni, másrészt ennek mindenféle szempontból komoly ára van. Az a meggyőződésem, hogy ezek magas szakmai színvonalon megvalósított programok, de csak azon az áron lehetett kivitelezni, hogy jelentősen kizsigereljük önmagunkat. Biztos, hogy ez a szám nem lesz ilyen magas a következő évadban, mert nem lesz rá lehetőségünk, ez így nem fenntartható. Még nem látom, milyen mértékben, de elég keményen fog érinteni bennünket is a mostani megszorítási időszak. Azok az elsősorban hazai pályázati források, amikhez eddig hozzáfértünk, jelentősen lecsökkentek az elmúlt évek során. Ebben az évadban pontosan feleannyi pályázatot adtunk be, mint tavaly, ami nem azt jelenti, hogy kevesebb kedvünk van pályázatot írni, hanem azt jelzi, mihez férünk hozzá.”

Július elején napvilágot látott a hír, miszerint három társulás, az Átrium, a Centrál Színház és Pintér Béla Társulata 30 millió forintnyi támogatást kap a Fővárosi Önkormányzattól. Egy július 6-i blogbejegyzésben reagált az ügyre:

„Én az első, szerintem meglehetősen átgondolatlan ötletre reagáltam. Nem értettem, mi alapján választották ki pont ezt a három színházat. Egy olyan jól látható színház, mint az Átrium, nyilván nagy figyelmet kap, és ez rendben is van. Ennek a farvizén föl lehetett hívni a figyelmet a független színházak általános helyzetére, amit a Független Előadó-művészeti Szövetség – aminek mi is tagjai vagyunk – meg is tett. Picivel később a főváros egy másik lehetőséget lengetett meg. A továbbfejlesztett javaslat szerint valamikor a nyár végén létrehoznak egy 150 millió forintos keretet az el nem bírált többlettámogatások miatt bajba került független színházak számára. Ez egy borzasztóan kicsi keret, de nem is várható el a fővárostól, hogy ennél nagyobb mértékben vállaljon át egy nyilvánvalóan állami feladatot. Ám ez a gesztus már sokkal inkább értékelhető, mint az első. Kérdés, hogy ezt milyen módon bírálják el, és valóban létrejön-e a keret. Ha valamilyen csoda folytán az állam mégis elbírálja a bennragadt többlettámogatási pályázatokat, akkor a fővárosi keretből kapott pénzeket vissza kellene adni.”

Arról is faggatták, hogyan érinti a társulatot a katás törvénymódosítás, kifejtette:
„Legalább öt-hat társulati tagunk katás, nekünk is fejtörés lesz, ha ők kiesnek ebből a körből, hiszen egy színházban vállalhatatlan a magánszemélynek történő számlázás. Értelmezhetetlen az új szabály, illetve az elég egyértelmű, hogy a színházi területen dolgozók többsége kiesik belőle. Nálunk eddig az volt a helyzet, hogy aki nem katás vállalkozóként volt a társulat tagja, az állásban volt. Ez a továbbiakban szintén nem tartható fenn. Mivel kevesebb forráshoz férünk hozzá, nem tudjuk vállalni ezeket a közterheket. Most éppen a bizonytalanság csúcsán ülünk. Őszintén szólva, én még nem látom a következő évadunkat. Meghirdetjük és elindítjuk, de hogy hol fogy el a pénz, azt nem tudom ebben a pillanatban.”

Arról szólva, van-e olyan forrás, amire mindig lehet számítani, úgy nyilatkozott:
„Nincsen. Soha nem is volt. (…) Amikor több olyan pályázat is megjelenik, amelyben le van írva, hogy színházineveléssel nem lehet pályázni, akkor kénytelen vagy arra gondolni, hogy a műfajjal vagy annak művelőivel van baj. Természetesen soha senki nem áll ki eléd, és mondja, hogy amit ti csináltok, az nem kell. Vagy nem így kell.”

Takács Gábor leszögezte: „Annyi biztos, hogy radikális változások lesznek. Én magamtól biztos, hogy nem fogom feladni. Nem hiszem, hogy 25 év értékét el szabad engedni ilyen módon. Magunktól ne tegyük fel a kezünket. Akkor inkább derüljön ki, hogy erre nincs szükség. Addig a pillanatig, amíg ezt a megszokott művészeti színvonalon lehet működtetni, tehát nincs benne vállalhatatlan kompromisszum, addig menni fog. (…) Az a meggyőződésünk, hogy olyasmit csinálunk, amit csak kevesen, és szerintem jól csináljuk, szükség van rá. Látjuk, hogy a COVID után leépült iskolai közösségeknek elementáris szükségük van ezekre az előadásokra. Mi nagyon szeretnénk tovább működni. Ha valakinek fontos az, amit mi csinálunk, szimpatizál vele – akkor is, ha nem látott tőlünk előadást, de azt gondolja, hogy ez egy hasznos dolog a gyerekek és a fiatalok számára -, van arra lehetőség, hogy rendszeres támogatónkká váljon. Ezt a honlapunkon keresztül tudja megtenni.”

A teljes interjú a 168 órában olvasható. Szerző: Márkus Judit.