Takács Katalin A vágy villamosa Blanche szerepében – mint mondja – átlépte a saját árnyékát. A színésznővel a saját életében megjelenő párhuzamokról és a menekülés nyomasztó vágyáról is beszélgetett a Kultúra.hu.

„Eleinte rettegtem attól, hogy nevetségessé válok, ahogyan flörtölök egy férfival, vagy kihívó vagyok. (…) Aztán beszélgettem barátokkal, akik színészként és Takács Katiként egyaránt ismernek, és mindegyikük rögtön azt mondta, hogy nekem ezt el kell játszanom. Hogy nem a kor számít, hiszen ami Blanche-sal történik, az bármilyen korosztállyal megeshet. A próbaidőszak első hónapjában végig ott motoszkált bennem, hogy: Úristen, nem kéne hazarohannom?!” – mesélte Seres Gerdának Takács Katalin.

Arról szólva, önmagának akart-e bizonyítani, kifejtette: „Átléptem az árnyékomat. Elvágtam a béklyóimat: a kisebbrendűségi komplexusomtól kezdve az életkorom miatti aggodalmakig. Éreztem, hogy tele vagyok energiával. Mindannyian ismerünk olyan nőket – legyenek akár színésznők vagy üzletasszonyok –, akik tudják, hogy ebben a korban is fel tudnak építeni valamit. Egy szerep is valójában építkezés.”

Takács Kati arról is beszélt, hogy egész életében gyengének érezte magát, és komoly küzdelemmel járt hogy egy erős nő képét sugározza: „Megéltem kiszolgáltatott helyzeteket, szerelmek fájdalmas elmúlását, a rajongást valaki iránt… De ha már a színpadi párhuzamoknál tartunk, az én sorsom nem Blanche-é, inkább Nóráé. Vannak bizonyos szerepek – ilyen az Anna Karenina vagy Blanche is –, amelyek a női sors annyi árnyalatát, mélységét mutatják meg, hogy minden színésznőnek el kellene játszania. (..) Szerintem ez a legnehezebb: mindig önazonosnak maradni. Lehet, hogy én is önazonossá váltam most a színészetemben. Nem szégyelltem semmit, nem akartam eltakarni semmit, amit ebben a szerepben meg kell mutatni.”