„Mindig fontosabb volt, hogy önazonos maradjak” – Takács Kati 70 éves
2021. január 15., péntek 06:14
Január 15-én ünnepli születésnapját Takács Katalin, Jászai Mari-díjas színésznő,
Takács Kati pályájáról röviden:
Takács Kati a Színház- és Filmművészeti Fősikolán, Horvai István – Kapás Dezső osztályában szerzett diplomát. 1975-ben a Veszprémi Petőfi Színháznál kezdte pályafutását. 1980-tól játszott a debreceni Csokonai Színházban, 1981-től a szolnoki Szigligeti Színházban. 1985-től a Radnóti Miklós Színház művésze volt, 1994-től az Új Színházban dolgozott. 2012-től a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja, majd 2016-ban a Budaörsi Latinovits Színház társulatának tagja lett.
Takács Katiról saját szavaival:
Sorsdöntő: Volt egy csodálatos osztályfőnöknőm, aki elküldött egy szavalóversenyre a József Attila Művelődési Központba, ahol Vercseg Ilona, az akkor nemrég alakult Szkéné Együttes egyik alapító tagja vezetett színjátszó csoportot. Akkor már készült az együttes Weöres Sándor Theomachiájára, szükség volt „kúrészekre”, a kar tagjaira, és Ilika bevitt engem Keleti Pistához. Nem akartam én színész lenni, csak azt éreztem, hogy ez a valami izgat engem. Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg ott. A találkozás Ilikával, Pistával, Frédivel (Wiegmann Alfréd, a Szkéné Együttes későbbi vezetője – a szerk.) sorsdöntőnek bizonyult.
Szkéné: A Szkénében rendes hierarchia működött, komoly munka zajlott. Pista senkit nem kényeztetett, nekünk, fiataloknak, akik később csatlakoztunk, ki kellett várni a sorunkat. Viszont olyan szakmai képzést, olyan figyelmet kaptunk, ami példátlan. A foglalkozások után, beszélgetések zajlottak, Pista felvetett egy-egy témát, akár a szinházról, akár a hétköznapi problémákról, szellemi irányzatokról.
Gondolkodni tanított, sokszor nem értettem felét sem, de ott maradt bennem, hogy milyen fontos, hogy utánajárj dolgoknak, kíváncsi légy, vedd komolyan a szakmád. Később, a főiskolai osztályfőnököm, Horvai István mondogatta is nekem, hogy én egy olyan csapatban érezném jól magam, ahol az „együtt” és a „mi” a jelszó.
KeletiIstván: Szigorú ember volt, okos, elemző, nagytudású. El tudott varázsolni bennünket. A foglalkozások szerdán és szombaton voltak, utána elmentünk a Gellértbe hosszúlépést inni és hasábburgonyát enni: ez volt a szerény fogyasztás. Vagy ott maradtunk a Szkéné előterében, ahol akkor még a Dunára néző ablakok helyén egy csodás gobelin volt a kozmoszról. Ültünk a kép tövében a bőrfotelekben, és a Pista által felvetett mély, filozofikus témákról folyt a beszélgetés. Ájultan hallgattam őket, és boldog voltam, hogy ott lehetek. Talán nem is mindig értettem, miről van szó, de ez lényegtelen: az ember ilyenkor emeli magába azokat az élményeket, amik meghatározzák az útját. Keletire visszatérve: meglepte, hogy felvettek a főiskolára. Amikor ’92-ben a Merlinben megcsináltuk Hegedűs D. Géza vizsgarendezését, A vihar kapujábant, eljöttek a szkénések és Pista is. És a végén azt mondta, hogy jó, rendben van.
Horvai: Lerombolta az illúzióimat, alázatra, igényességre nevelt és megedzett. Megállás nélkül melóztunk nála.
Csapatszellemű: Az osztályfőnököm, Horvai István azt mondta: „Takács, magának a Huszonötödik Színházhoz kellene mennie, mert csapatszellemű ember.”
Azt hiszem, éppen ezt vittem tovább: a csapatot, az egymásért létezést. Nem csak az volt a lényeg, hogy középen brillírozzak egyedül, hanem az, hogy együtt hozzunk létre valamit.
Szeretném, ha szeretnének: Egyszer együtt dolgoztam egy kolléganővel, jött a premier és ő dermedten állt a függöny mögött. „Te ennyire izgulsz?” – kérdeztem. Aztán mondtam neki: „Mindenki arra vár, hogy élményt adj nekik, hogy neked tapsoljon. Szeretnek az emberek! Erre gondolj, ne arra, hogyan fogod mondani ezt vagy azt a mondatod! Elmondod úgy, ahogy most vagy!” Ezt néha magamnak is elismételtem. Persze, hogy szeretném, ha szeretnének. De a munka során ennél sokkal fontosabb, hogy bízzanak bennem. Már képes vagyok távolságot tartani bizonyos dolgoktól, nem befolyásol a kritika, a csipkelődés, a rosszindulat, már tudom irányítani az érzelmeimet.
Sejtek: A színészet – amellett, hogy a szerepeket valóban sejtjeinkből építjük –, mégiscsak egy szakma, amit meg kell tanulni. Persze, vannak olyan szerepek, amelyekbe belehalunk, és ilyenkor az ember azt sem tudja, fiú-e vagy lány.
És vannak időszakok, amikor a szerepen kívül semmi más nem érdekel. Valószínűleg minden szakmában előfordul, hogy egyszer csak kimerül az ember. Amikor minden beomlik körülötte, de aztán ebből a gödörből is kimászik valahogy. Nálam is voltak hullámvölgyek és gödrök, de ilyenkor meg kell találni, miből lehet töltekezni. Mindenkinek más a receptje.
Változás: Azáltal, hogy a színpadon többféle helyzetet kell megélnem, állandóan változom. A szorongásaimat is be tudom pakolni a szerepbe, és így tudom azokat kioldani.
Erő: A munka mindig gyógyító. Játék közben nincs nátha, izomláz, fejfájás. Hihetetlen erőt ad, amikor egy olyan darabot játszom, aminek tétje van, mindegy, hogy kicsi vagy nagy a szerepem. Erre mondta azt egy kollegám, hogy „te, Takács, te egy örömszínész vagy”!
Örömöt ad: Nekem a huszonnyolc volt ilyen, és a harminckilenc. Nálam biológiailag vagy intellektuálisan ekkor jött el az ideje annak, hogy komoly számvetést készítsek. Jöhet az ember életében olyan esemény, élmény vagy váratlanság is, amelytől visszanéz, amely megerősíti, és amelytől más lesz az értékrendje.
Jó, hogy mai fejjel vissza tudok nézni arra, ami már elmúlt az életemben, s föl is tudom dolgozni, s mindez nem szorongást, hanem örömöt ad.
Nóra: Nem akkor kerültem szinkronba Nórával, amikor játszottam, hanem később. Előre eljátszottam azt, ami aztán húsz év múlva az életemben is bekövetkezett.
Válás: Én akkor nőttem föl. (…) Azért mentem bele a burokba, és azért nem lázadtam ellene, nem törtem szét, mert nem tudtam elfogadni önmagamat, féltem, mi lesz, ha megnyilvánulok.
Lépcsők: Azokon a lépcsőkön jöttem fel oda, ahol jelenleg vagyok, amiket hátrahagytam, az a múltam. Ha azt nem vállalom, akkor nem tudom élvezni a jelent.
Engem érdekel, hogy mik a mozgatórugóim, mitől tudok elkeseredni, mitől vagyok boldog, mert ezek ismeretében tudok tovább lépni, tudom megformálni a szerepeimet.
Radnóti: Megkaptam mindazt, amit ilyen időszakban jó eljátszani. Valló Péter főrendező és Bálint András igazgató személyében pedig odafigyelő emberekkel találkoztam, akik minden évben törekedtek arra, hogy nekem meglegyen a megfelelő szerepem. Nagyon-nagyon jó éveket töltöttem a Radnótiban.
Székely Színház: Én csak így hívom az Új Színházat. (…)Van, aki az egész életét egy színházban tölti – én nem ezek közé az emberek közé tartozom, mert hajt a kíváncsiság és azt gondolom, hogy néha meg kell újulni. A döntésem erről szólt. Annak idején még nem volt akkora átjárhatóság a színházak között, mint most, a szabadúszástól pedig féltem, ezért váltanom kellett ahhoz, hogy utánajárjak, mit kínálhat számomra egy másik alkotói közeg. Azt nagyon megbántam, hogy kész tények elé állítottam Bálint Andrást és Valló Pétert, hogy nem beszélgettem velük mielőtt elhatároztam magam.
Utólag azt is gondolom, hogy abban a körben kellett volna maradnom, ahol otthont és lehetőségeket kaptam. De most mondd meg, ki az, aki annak idején ne akart volna Székely Gáborral menni?
Gazdagít: Meggyőződésem, hogy az ember mindenhol megéli ugyanazokat a nehézségeket, amiket az élet kimért rá, legfeljebb más és más formában találkozik velük. Mindenki szeretne mással is dolgozni, mint akivel éppen dolgozik. Ez nem a hűtlenségről vagy az unalomról szól, hanem arról, hogy mást és mást hozunk elő egymásból, a különböző impulzusok pedig gazdagítják a személyiségünket, eszköztárunkat.
Új Színház: Akkora csalódás volt, hogy szinte megdöglöttem. (…) Egy színházba kellenek főszereplők és kevésbé főszereplők. Engem az utóbbi feladatkörre hívott, bár lehet, ha kifuthatja magát Székely színháza, a következő négy évben tőle is nagyobb feladatokat kaptam volna. (…) Én is aláírtam azt a levelet, amelyben tiltakoztunk a történtek ellen. De tudtam, hogy maradok. Olyan élethelyzetben voltam, amikor nem tehettem meg azt, hogy nem viszek haza havonta bizonyos összeget. A gyereket nem azért szültem, hogy távolról neveljem, tehát nem akartam visszamenni vidékre. Márta István felajánlotta, hogy maradjak, és én maradtam. Kész. Ez ennyi. És ha Székely Gábor megint színházat vezetne, megint arra várnék, hogy hívjon, és mehessek hozzá. Ez egy ilyen végig nem élt szerelem.
Kaposvár: Mivel a 13 év alatt, amíg a Márta Pistánál voltam többször próbáltam más színházhoz elmenni, mert a Pistánál sem éreztem magam mindig jól és próbáltam ebből kilépni, de nem sikerült és szembe kellett néznem azzal, hogy kerülhetek olyan helyzetbe, hogy ott fogok állni és azt mondom, hogy aláírom ezt a szerződést a Dörnernél, mert különben elveszítem a lakásomat, amit hitelre vettem. Nem akartam az utcára kerülni. Ez gyávaság, de vállalom. Ezért akkor nem akartam hangosabban tiltakozni annál, mint amit elmondtam, hogy nem értek egyet azzal, ami történik és hogy a politika bejön a színházba. Szerencsére kaptam egy mentőövet Rátóti Zoltántól.
Tartás: Ilyen nehéz helyzetekben az ember igyekszik megőrizni a tartását, méginkább érzi, mennyire kiszolgáltatott létformát választott és megkérdezi magától, miért is vagyok én színész.
Számomra a világ nem fekete és fehér, nem oszlik jobb és baloldalra. Úgy érzem, az ember és a színház több annál, hogy politikai ideológiák mentén formálódjon, hogy politikai határok közé lehessen szorítani. Nyitottságban kell léteznünk, amikor egy darabbal foglalkozunk, kérdezünk, faggatjuk, a figurákat, az embert, mi mozgatja, mit gondol, hol van, mit csinál, mit érez. Ezt sokfelől kell megközeliteni.
(…) Nem hiszek abban, hogy kizárólag egy igazság létezik és csak egyféleképpen lehet szemlélni a világot. A jövőben is szeretnék széleslátókörű és nyitott lenni, ez szükséges ahhoz, hogy színész maradhassak.
Oroszlán: A színész jelmondata az „ide nekem az oroszlánt is”. Ez mindig bennünk dübörög. Sok mindent képzelünk magunkról -részben ez a munkánk-, és túlontúl áhítjuk a visszaigazolást. Ez sebezhetővé tesz bennünket.
Ma már tudtom, nem szabad hagyni, hogy az, amire ácsingózunk, akadályozzon minket abban, hogy értékeljük azt, amivel megkínál az élet.
Változatos: Hol vannak már azok az idők, amikor valaki negyven évet lehúzott egy színházban! De azért keveseknek ilyen változatos a pályája, mint az enyém.
Önazonos: Valahogy eltűnt belőlem minden keserűség. Ez nem azt jelenti, hogy nem rágódom különböző ügyeken. De azzal, hogy „mi lett volna, ha”, már keveset foglalkozom, mert világosan látom, hogy az eredményeim és a kudarcaim a személyiségemből következnek. Szerettem volna több filmben szerepelni vagy még több rendezővel találkozni, ehhez viszont menedzserre lett volna szükségem, mert sose tudtam jó pofát vágni, hízelegni, kínálgatni magam. Pedig a főiskola után egy ismerős figyelmeztetett arra, hogy „érdemes jókor jó helyen lenni”. Mintha a falnak beszélt volna. Nemegyszer összeszedtem a bátorságom, és kopogtattam színházak ajtaján munkáért, szerződésért, de azt hiszem, valami képesség és hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy sikerre vigyem ezeket a próbálkozásokat.
Sose értettem, miért ne jutnék eszébe a rendezőknek, hiszen itt vöröslök! Hiszek abban, hogy akinek rám van szüksége, megtalál. Tudom, hogy látszódni is kell, de ennél mindig fontosabb volt, hogy önazonos maradjak.
Csak úgy: Szerintem csak úgy érdemes dolgozni, ha szorosan együttműködünk, ha alkotótársként tekintünk a másikra, ha a munka öröme valamilyen módon tetten érhető a végeredményben, és bennünk is tovább él, mert ez az igazi siker.
Forrás: Színház.hu, Színház, Művészpáholy, Radnóti Színház, Pepita Magazin, Nol