Vörös Ferenc és Kecskés Karina: mindketten színészek. 13 éve játszanak együtt a Baltazár Színházban, az egyetlen olyan magyar színtársulatban, ahol a művészek többsége értelmi sérült. A két alkotót a Nők Lapja kérdezte. Lapszemle.
Forrás: Nők Lapja 2022.02.16 – 38,39,40. oldal
Azt mondja, mindenki nagyon közel áll a szívéhez a Baltazárosok közül, de amikor Fecóról beszél, egészen ellágyul a hangja:”Bizony, ő a szívem legközepén van. (…) Amikor 13 évvel ezelőtt Elek Dóra, a Baltazár vezetője a társulathoz hívott beszédtanárnak, épp rettentő kétségbeesett voltam, munka és társ nélkül próbáltam kilábalni életem egyik legnagyobb traumájából a pár hónapos kislányommal. Nagyon féltem, fogalmam sem volt, mit csináljak, hiszen soha azelőtt nem tanítottam, pláne nem ilyen speciális helyzetben. Azt gondoltam, sem képességem, sem bátorságom sincs ehhez. És akkor Fecó odajött hozzám, magához ölelt, és azt mondta a többiekkel együtt: ne félj, majd mi segítünk.”
„Számomra akkoriban az is óriási felfedezés és ajándék volt, hogy megmutatták nekem, azzal is tudok adni, ha egyszerűen önmagam vagyok. Hogy van bennem jó, szerethető. És nyugodtan megmutathatom az igazi arcomat, a valódi érzéseimet, hiszen Fecóék is ezt teszik, nem is tudnák másképp csinálni. Soha nem ismertem azelőtt olyan maximálisan önazonos embereket, mint amilyenek ők, és ez kimondhatatlanul felszabadító érzés” – mesélte Kecskés Karina.
A kérdésre, szokott-e olyat észrevenni, hogy az emberek másként viselkednek, mint amilyenek valójában, Fecó elmondta: „Nem tudom, hogy milyenek valójában, de azt tudom, hogy amióta ki kellett venni az egyik szemem, és ez látszik is az arcomon, az emberek teljesen másképp viselkednek velem. Múltkor például elmentem a boltba, marcipános szeletet akartam venni az unokahúgomnak. Az a kedvence. De most alig látok, és nem találtam a marcipános szeletet a csokoládék között. Megkérdeztem egy hölgyet a boltban, de olyan gorombán válaszolt, mintha tolvaj lennék. Most is, ahogy idejöttem. Le akartam szállni a buszról, de valaki föltolakodott előttem, és mire lejutottam, már csukta is a sofőr az ajtókat, és a táskám beszorult. Hiába dörömböltem, kiabáltam, a busz elindult, én meg futottam mellette. Nem tudom, miért ilyenek az emberek. Én másmilyen vagyok. „
Kecskés Karina ennek kapcsán úgy fogalmazott: „Én azt tapasztalom a világban, hogy amíg Fecóékat nevezik „sérülteknek”, (…) ők pont lelkileg csodálatosan épek, sőt, olyan emberi értékeket hordoznak, amelyek előtt mindenkinek fejet kellene hajtania.”
Nemrég mutatták be a Baltazárral A világot tartó oszlopok című darabot, ami épp azt a kérdést feszegeti, hogy milyen a világ most, és ezzel szemben milyennek kellene lennie.
Ennek kapcsán Kecskés Karina kifejtette: „Nemrég néztem meg a Ne nézz fel! című filmet Leonardo DiCaprióval, és nagyon megrázott belenézni abba a tükörbe, amit elém tartott. Hogy mennyire felszínesen létezünk, milyen sok a teljesen felesleges információ, ami ránk zúdul, és közben azt gondoljuk, ez az élet. Pedig ennek semmi köze ahhoz, ami igazán fontos. Azokról a valódi emberi és morális értékekről, amelyek mentén jó lenne az életet élni, lassan teljesen elfeledkezünk. Bevallom, nagyon magányosnak érzem magam ebben a világban… Egyre többet gondolkodom azon, hogyan lehetséges az embernek megtartania magában az életörömöt. Mitől leszek én életvidám, miben tudok értelmet lelni? Egyre kevésbé találom a választ. Talán a türelem és a hála a kulcs. Időt hagyni a dolgokra és megbecsülni a ragyogó pillanatokat. Ahogy Fecó is csinálja.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2022.02.16 – 38,39,40. oldal