Október 24-én mutatják be a Jurányi Házban az Orlai Produkciós Iroda és a Füge Produkció együttműködésében a Nem baj, majd megértem c. előadást. Bodor Johanna azonos című önéletrajzi könyvét Ari-Nagy Barbara, dramaturg és Szikszai Rémusz, rendező alkalmazta színpadra. Szikszai Rémusszal készült villáminterjúnk.

Mit szóltál a felkéréshez, hogy te rendezd meg az előadást? Hogyan készült a szövegkönyv?

Nagyon izgalmas feladatnak tűnt. Azért is, mert nemcsak a rendezésre vonatkozott, hanem a szövegkönyv létrehozására is. Egy könyvet dramatizálni sohasem egyszerű feladat, de aztán amikor Ari-Nagy Barbara beszállt a munkába, onnan már ment minden, szuperül. Borival nagyon jó dolgozni, pontos, okos és kíméletlen. Rendkívül érzékeny, ideális társ volt. 

Mi fogott meg Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című könyvében?

Én is ismertem azt a világot, amiről Johanna ír, hiszen éltem benne. Nagyon szerettem azt a gondolatát, hogy senki sem ártatlan, hogy egy diktatórikus helyzetben nem csupán elnyomók és áldozatok vannak, hanem mindannyian sárosak vagyunk. Így vagy úgy, de mind tehetünk róla, hogy azt tehették velünk, amit akartak, és ez minden szorongatott és minden olyan helyzetre igaz, amiben ember embert kihasznál, vagy visszaél a hatalmával. És ebben nagyon sok párhuzam vonható az akkori világ és a mai életünk között is.

A könyv története is tetszett, sok emberrel megtörtént, a családomban is volt olyan, aki elmenekült a kommunista Romániából, és két és fél évre otthagyta a gyermekét Romániában, de az otthagyta nem jó szó. A ma már Kanadában élő nagynéném annak idején csak úgy tudott kiutazni a férjével Nyugatra, hogy a két gyerekük otthon maradt. Nem az volt, hogy útleveled van, és utazhatsz, ahova és akivel akarsz, mint ma, hanem ha Nyugatra utaztál volna a férjeddel, természetesen csak meghívólevél fejében, akkor a két gyereket kvázi zálogban otthon kellett hagyni. Vagy te mész és az egyik gyerek, vagy a férjed és a másik gyerek, de az egész család semmiképpen.

Egy másik nagynéném egy görög férfihoz ment hozzá, de évekig elhúzódott a folyamat, mert két és fél év telt el a házassági kérelem leadása és az engedélyezett esküvő között, és az is két évbe telt, hogy kimehessen a férje után Görögországba. Ez történt Ceaușescu Romániájában, de történhetett volna Castro Kubájában, Pinochet Chiléjében, bizonyos formában történhetne itt is, és az az érdekes ebben az egészben, hogy az emberek hogyan próbálnak boldogulni a kiskapukkal. 

Milyen volt a munkafolyamat?

Csodálatos, vidám, jó hangulatú próbafolyamat volt a téma ellenére. Nagyon ritkán van ilyen. Volt már szerencsém egyszer-kétszer ilyen munkában részt venni, amikor mindenkivel jól ki lehet jönni, működik a kémia, és nem jut eszembe, hogy meló van. Itt is magától értetődően alakult minden. Négy csodálatos színész, négy csodálatos ember és az asszisztenstől a világosítón át mindenkivel szuper volt a meló.

Ezt egy korábbi interjúban nyilatkoztad egy másik előadás kapcsán: „Én a román színházon szocializálódtam, régi vágyam volt, hogy a magyar meg a román színházi nyelvet ötvözzem valahogyan.” Ez a vágy megjelenik valahol a Nem baj, majd megértem c. darabban?

Régi interjú lehet, amely bizonyos értelemben igaz ma is, de már nem úgy. Ebben az esetben inkább az volt fontos, hogyan teremtsük meg a jelent, az abból fakadó emléket, és az az emlék mennyire valóságos, mennyire álomszerű, szürreális vagy épp ijesztően valóságszerű.

Mit üzennél a tizenéves énednek, aki Ceaușescu diktatúrájában él?

Nem tudom, mit üzennék neki, talán azt, hogy ne hagyja magát, lázadjon, máskor meg azt, hogy húzzon el innen nagyon gyorsan. 19 évesen lázadtam a rendszer ellen, mindenféle annak idején illegális dologban benne voltam, tevőlegesen tettem a rendszer ellen a magam eszközeivel, hogy mennyi haszna volt, nem tudom. Biztos nem miattam bukott meg a kommunizmus, de nem bánom, hogy benne voltam. 

szerző: Bordás Katinka

fotó: Gordon Eszter

előadásképek: Takács Attila

További infó ITT érhető el.