Tavaszi FesztiválTrafóOperettszínházIzsák LiliSzomjas GyörgyBakos-Kiss GáborGáspár Sándor
  • facebook
  • instagram
  • 2021. április 11., vasárnap

    ‘Szellemi műhelyt szétverni nem méltó’ – Fischer Gábor, Ódry Árpád dédunokájának írása

    2021. február 4., csütörtök 15:50

    Tárgy és szellem címmel közöljük Fischer Gábor, Ódry Árpád dédunokájának írását. Az örökös nemrég azt kérte, adják át dédapja szobrát a tiltakozó diákoknak, de Szarka Gábor kancellár tudatta: továbbviszik azt az új campusra.

    TÁRGY ÉS SZELLEM

    Amikor arról esik szó, hogy Ódry Árpád szobrát méltó helyére helyezik majd a példátlan módon kisajátított egyetem új campusán, egyet szögezzzünk le: méltó helyre csak méltó módon lehet elhelyezni valamit.

    Szellemi műhelyt szétverni, hatalmi szóval legázolni, nem méltó, nincs méltósága.

    Így bárhová is helyezik Ódry Árpád, egykori igazgató szobrát, méltó helyét méltatlan környezetében nem találhatja meg.

    A szobor bár törvénytelen módon került azok kezébe, akiknek a hatalom adta, lássuk be, csak egy tárgy.

    Történelmi tanulmányaim azt a bizonyosságot adják nekem, hogy lesz még maga a szobor is igazi méltó helyén, körülbelül akkor, amikor a jelenlegi törvénytelenségek elkövetői is elfoglalják a nekik méltó helyet.

    Volt már ilyen. Hóman Bálint egykori kultuszminiszter 1934-ben a Színművészeti Akadémia újraszervezésének szükségességéről beszélt. Persze nem előzmények nélkül.

    Ahogy ma is megszokhattuk, szélsőjobboldali képviselők készítették elő a talajt a politikai kampánynak: bizonyos Petrovácz Gyula, aki nem mellesleg kiváló építész volt (a tehetség ekkor sem párosult mindig a jellemmel), a következőt találta mondani: “kiváltképpen a fiatalokat kell arra serkenteni, ne majmolják az idegen művészetet, hanem ragaszkodjanak a nemzeti követelményekhez. Vigyázni kell arra, hogy csakugyan a magyar irány érvényesüljön!” Ismerős?

    Egy bizonyos Vidnyánszky Attila szerint, aki nem mellesleg kiváló színházrendező az SZFE  “nem elég nemzeti és nem elég keresztény”. Értsük, ahogy értsük. Vagy itt van Beck Lajos, aki gazdaságpolitikus volt, de még verseskötete is jelent meg 1911-ben.

    Ő ezt mondta az Országgyűlésben: “Időm nem engedi, hogy rámutassak, milyen felelősség terheli a Színművészeti Akadémiát, de meg kell állapítanom, hogy ez is rendkívüli mértékben süllyedt és a felelősséget ennélfogva rendkívüli mértékben kell viselnie.

    Nyolcvanhat évre rá rímelnek Beck mondataira a Magyar Teátrumi Társaság közleményének szavai: “a SZFE oktatási munkájának minőségét a szakma jelentős többsége alacsony színvonalúnak tartja”. Az akkor megtámadott intézmény akkori hallgatói között volt Várkonyi Zoltán és Gobbi Hilda. Ennyit a “rendkívüli mértékű” süllyedésről.

    A miniszterelnököt akkor Gömbös Gyulának hívták, akiről tudjuk, teljes erejével azon munkálkodott, hogy az addig még meglévő, liberálisabb alapokon nyugvó államot átalakítsa egy “keresztény-nemzeti” autokratikus állammá. Ez is ismerős, nem?

    Azonban még akkor nem volt olyan mértékű a hatalom koncentrációja és gátlástalansága, hogy ne tudta volna megállítani az az Ódry Árpád, aki amúgy irtózott a politikába ártani magát.

    De az 1934. évi tanévzárón elmondott szavai messze szóltak, egy ilyen eseménytől szokatlan módon elérte a napilapok ingerküszöbét. Ennek segítségével tudjuk szó szerint idézni:

    Szükségét érzem, hogy a támadásokra önök előtt adjam meg a feleletet, mert ezek a támadások alkalmasak lehetnek arra, hogy önökben felébresszék a kételyt az itt megszerzett tudásokkal szemben és mert határtalanul lelketlennek tartom, hogy egy pályáján lelkesen és készülten induló fiatal nemzedékre felületesen rásüssék az alkalmatlanság és elégtelenség bélyegét”. Továbbá: “Az igazi művészet sohasem nézi ellenséges szemmel az idegen fejlődést”.

    Hogy mi ebből a tanulság? Gömbös rendszere megágyazott az egész ország tragédiájának, s e támadások után tizenegy évvel már minden romokban hevert. A mi felelősségünk az, hogy ne engedjük, hogy a tragédia megismétlődjék.

    Akik saját nemzetük kultúrájára törnek, tradíciókat, egyetemeket számolnak fel, “modellváltás” címén örökös hűbérbirtokká téve azokat, azok hazánk ellenségei. Nem másik oldal, nem ellenfelek, hanem pusztulásunkra törő ellenség. Harcolnunk kell, erőszak nélkül, szeliden, de sohasem elismerve azt, ami illegitim. A szabadságunk elvétele pedig törvénytelen.

    Az Ódry Színpadot kivégezték. Kellett ehhez egy pandémia, egy rendkívüli helyzet, sorozatos tövénysértések, önkényes diktátumok sorozata és néhány kollaboráns, akikkel mindezt véghez lehetett vinni. Sosem ismert nevek most végre egyetemi stallumhoz jutottak, és pár igazán nagy név pedig, ki tudja miért állt abba a sorba.

    Ne felejtsük Ódry Árpád szellemiségét. A szobor, ami az épületben várja sorsát, csak egy tárgy. Műalkotás, de akkor is, csak egy tárgy. Elvihetik, felállíthatják, bárhol. Ódry szellemiségének örökösei viszont azok, akiktől most mindezt elvették.

    Korábban már egyszer leírtam, nem magam tartom az örökösnek. Mindenki az, aki valaha akár ott bent élte életének meghatározó éveit, felvételizett, próbált, vizsgázott, előadást nézett, de mindenki örökös, velem együtt is, akik azt vallják: a művészet szabad és az egyetem szabad, Magyarország szabad, Európa szabad.

    Nem siratom a szobrot. Tudom, hogy a kiüresített épületből Ódry szelleme már kilebegett, közénk, és velünk marad.

    A vak vörös márvány már nem számít.

    Fischer Gábor

    Az első fotót Lázár Todoroff készítette – immár nem szerepel az Ódry Színpad felirat az egyetem Vas utcai ajtaja felett.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -