Radical Relax címen rendezett előadást a Katonában, amelynek ezúttal ő az egyedüli szerzője is. Zack Julianna a Magyar Narancsban arról kérdezte Tarnóczi Jakabot, hogyan lesz közösségi élmény egy előadás, s mi történik, ha semmit sem csinálunk.

Arról szólva, hogy többnyire saját darabokat rendez, Tarnóczi Jakab kifejtette:

„Az első saját szövegünk az Isten, haza, család volt a Kamrában, amelyet Varga Zsófi dramaturggal közösen írtunk, és már három éve műsoron van. Először nehéz volt a mi mondatainkkal dolgozni, a saját szövegemet instruálni, kihívás volt szembesülni azzal, hogy milyen pluszterheket ró ez egy próbára. Ezután, amikor darabot kerestem, mindig hiányérzetem volt, mert azt az élményt kerestem, azt a fajta szabadságot, amelyet az a munka adott. Olyan történeteket szeretnénk elmesélni, amelyek itt és most játszódnak Magyarországon. Nekem már furcsa lenne, mondjuk Bányai Kelemen Barnát egy precízen megírt angol drámában Johnnak szólítani. Jól­esik az itt és most természetessége.”

„Másrészt pedig társadalmi felelősséget is érzek. Az Ibsen-darabokból például millió dolog kiolvasható, társadalmi helyzetek rajzolódnak ki pusztán attól, hogy Ibsen a saját koráról, a saját közegéről írt, ami azóta is hivatkozási alap. Jó, ha valamiféle korrajz vagy lenyomat fennmarad arról, amiben és ahogyan élünk” – tette hozzá.

Arról is faggatták, fontosnak tartja-e, hogy alkotóként tisztában legyen a közéleti történésekkel:

„Persze, hiszen sokat hangoskodtam is ezzel kapcsolatban az elmúlt években, soha nem féltem elmondani, amit gondolok. Az SZFE-s modellváltás kapcsán annyira involválódtam érzelmileg, hogy ráment a testi-lelki egészségem is. Aktív voltam, sokat beszéltem erről tüntetéseken is, amikor szükség volt rám, ott voltam, ha lehetőségem nyílt a nyilvánosságon keresztül beszélni minderről, megtettem. Csalódás, hogy semmiféle eredménye és foganatja nem lett, de ettől függetlenül fontos beszélni arról a valóságról, amiben vagyunk. Viszont az utóbbi időben kicsit hátrébb léptem, jobbnak láttam gyakorlati módon, a saját közegemben tenni azért, hogy a dolgok jobban működjenek. Nekem most itt van a Katona, de tanítottam a Freeszfén, és az új SZFE-re is visszamentem. (…) Nagy dilemma volt, de itt fiatal emberek idejéről és karrierjéről van szó. Ha a mi generációnk folyton azt fogja mondani, hogy én veled itt, és így nem, akkor tényleg soha nem lesz ennek vége” – fejtette ki a rendező.

A felvetésre, msizerint mégiscsak van egy olyan rendszer fö­löt­tünk, amely ellehetetlenít embereket, csapatokat, úgy reagált:

„Az a nehéz a kultúrpolitikával, a kulturális közeggel, hogy folyton olyan problémákhoz jutunk el egyéni alkotóként, amelyek sokkalta nagyobbak nálunk. Mi a felelősségem abban, hogy a függetleneket nem támogatják? Mit tudok tenni? Mit tudok tenni akkor, amikor nem szakmai alapon váltottak le és neveztek ki igazgatókat? Azt mindenki egyénileg méri fel, hogy hogyan szolidarizál, hogyan beszél arról, hogy ez nincs rendben.”

Azt is elmondta: „Nem szeretek csendben maradni, nem szeretek lenyelni rossz mondatokat, elmenni rossz hangsúlyok mellett. Része lett a munkámnak, hogy minél nyíltabban kommunikáljunk, hogy minél inkább emberléptékű legyen a közös munka.”