A 28 éves salgótarjáni fiatalemberről, a Katona József Színház szerződtetett rendezőjéről legtöbbször azt lehet hallani, hogy különleges, útkereső, kísérletező előadásokat állít színpadra. Meg azt, hogy a művészek szeretnek vele dolgozni. Gáti Katalin Teodóra kérdezte a Kultúra.hu oldalán.

A kérdésre, kiborul-e, ha hiba csúszik az előadásba, elárulta:

„Igyekszem higgadt maradni. Alapvetően lobbanékony, szenvedélyes vagyok. Aki nem ismer, gyakran félreérti, amikor valamiről nagy lendülettel vagy hevesen beszélek. Ha lelkes vagyok, mondom a magamét, és hevesen gesztikulálok. Észrevettem, hogy gyorsan pörög az agyam, gyorsan beszélek, és emiatt olykor nem mondok el mindent elég érthetően. Éppen attól lettem higgadtabb, hogy színházzal kezdtem foglalkozni, mert rájöttem, hogy ha csak artikulálatlanul kijön belőlem egy érzés, akkor nem ér célt. Egy működőképes rendező számára fontos, hogy a gondolatot, ami a fejében van, minél pontosabban tudja átadni a munkatársainak. Minden közös munkának a kulcsa a megfelelő kommunikáció.”

Nagy érdeklődés övezi az előadásait. Azt mondják, ha Tarnóczi-rendezés lesz, akkor biztosan nem fognak unatkozni a nézők:

„Mindig igyekszem magamnak és az alkotócsapatomnak nagyon világosan megfogalmazni, hogy mivel fogunk kísérletezni, mi lesz a figyelem középpontjában, és azt, hogy az előző munkákhoz képest mit kell megugranunk. Három évvel ezelőtt, amikor a Bánk bánt próbáltuk a Kamrában, már az elején tisztáztuk, hogy az eredeti Katona-szöveget használjuk, ezért a próbafolyamat során fel sem merült, hogy ezt vagy azt a részt írjuk át érthetőbbre, hiszen mindenki tudta, hogy éppen ezzel kell megküzdeni. Nem baj, ha van olyan szó vagy mondatrész, amelyet a néző nem ért pontosan, csak legyünk következetesek. Aztán ez vagy tetszik a nézőknek, vagy nem, de mi tartjuk magunkat a szabályainkhoz, a kísérletünkhöz.”

A kérdésre, manapság mi foglalkoztatja a leginkább a rendezésen kívül, kifejtette: „Nyomaszt, ahogyan a szakmán belül marjuk egymást, miközben egyre kevesebben járnak színházba. Vágyom arra, hogy ez az egyébként is kicsi magyar szakma ne töredezzen szét mindenféle alapon. Személyes előfeltevések, tévhitek osztanak meg minket. Kommunikációra vágyom. Sok az elhatárolódás, amit nem lehet a végtelenségig csinálni. Idegesít, hogy az elmúlt években az emberek egyre intenzívebben az online térben élik az életüket. Bárki bármit írhat, ítélkezhet. Számos csapás és nehézség éri a színházi életet, és tartok attól, hogy kívülről egy laikus számára ebben az online térben az látszik, hogy a színházi emberek szétszedik egymást, folyton nyílt leveleket küldözgetnek, aláírásgyűjtéseket szerveznek. Mindez kezd elfáradni, komoly párbeszédre lenne szükség a problémákról és azok lehetséges megoldásáról. (…) Engem és a generációm nagy részét már nagyon untatja, hogy ki milyen sértődést hordoz a régmúltból. Nincs hozzá közünk. Kezdenénk a pályát, de közben nagyapák háborúi és óvodás szintű sértődései gátolnak benne” – véli Tarnóczi Jakab.