Október 20-án, ünnepélyes keretek között adták át az eSzínház Fesztivál szakmai- és közönségdíjait, valamint az Alapítvány a Magyar Színházakért 2020-as művészeti díjait, köztük a Magyar Színházakért Művészeti Díjat, amelyet idén Kovács Zsoltnak ítéltek meg. Az alábbiakban Mohácsi János laudációját olvashatják.

Nagyon sokat dolgozom vidéki színházakban, így aztán megtanultam – noha ez egyáltalán nem esett nehezemre –, hogy minden színházban vannak szentek; még a színészek között is.

ha azok tévelyegnek, erősítik őket színészetükben, cementezik önbecsülésük hajszálrepedéseit, esetleg – anélkül, hogy azt bárki is észrevenné – gyógyírt alkalmaznak szakmai tévelygésük közben elszenvedett gyilkos sebeikre,
családi problémaikra, gyermekük óvodai balhéjára, botlásaikra, vagy akár párjuk botlásaira, mert ilyen is van;
a színház világa kegyetlen.

Néhányan közülük nem pusztán jó színészek, hanem belepofátlankodnak a rendező munkájába, és nem, nem arcoskodva, hanem lényeges formai és tartalmi megjegyzésekkel, no meg sokkal rafináltabban, a próbán végzett színészi munkával, és ez lehet egyszerre olyan tűpontos, hogy ezen tűnek a fokán át lehet táncoltatni a Sztanyiszlavszkij és a Lee Strassberg tevéjét csokorba kötve; ugyanakkor eleven, mintha tényleg csak ott történne és akkor, agy- és szívmelengető; és valahogy, a jó ég tudja, hogyan csinálják, egy hangyabokányit sem hivalkodó, mert a kollégáik nem hogy nem féltények rájuk, hanem ámulva nézik őket a takarásban, hiszen valahol mélyen ők is akarnak tanulni, és ettől az érzéki, gyakorlatilag szerelmi viszonytól jobb lesz a próba, jobb lesz az előadás, jobb lesz a közönség, egyszóval jobb lesz a világ.

És amikor velük, a szentekkel találkozom, azonnal megszólal bennem a vészcsengő, hogy odafigyelsz, hülyegyerek, mert olyan kincsre bukkantál, akinek még a tévedése is az Utat mutatja, és amelyen neked, mint rendezőnek járnod kell, akkor is, ha nincs kitaposva; sőt, talán éppen azért.

Ja, és ezeknek a színészeknek, persze most színész alatt színésznőt is értek, csodálatosan eredeti és kedves humoruk van.

Nem bírom ki, mondok néhány nevet, a lista nyilván hevenyészett és elfogult lesz, de a Seregek Ura talán elnézi ezt nekem, bőven van mit számonkérnie ezen kívül.

Radnay Csilla, Kocsis Pali, Gazsó Gyuri, Sodró Liza, Róbert Gábor, Tenki Réka, Görög Laci, Bánfalvi Eszter, és most jön a név, amit a teatralitás kedvéért csak a legvégén akartam egyszer leírni, de ma nem tud itt lenni, így aztán – kukába a hatással –, leírom most:

Zsolt volt az első a szentek között, aki beleszólt a pályámba, a fentieken kívül elképesztően eredeti nyelvi tehetséggel, ha a vidéki évek alatt ő nincs ott, akkor nincs az Istenítélet, a Tom Paine, a Megbombáztuk Kaposvárt, és nincs a Csak egy szög. Vagy ha van akkor nem úgy, nem olyan minőségben, és ugye a minőség a színház szent grálja. Feltéve, hogy jó a súgó.

Arthur Miller darabját, a Tűzpróbát próbáltuk egy vidéki városban, amelynek a nevét már elfelejtettem, a darab címét korát megelőző fordítója, ő tudja, miért, A salemi boszorkányokra változtatta, hátha özönleni fognak az óvodások a színházba, nálunk végül Istenítélet lett a címe, hogy össze ne keverje valaki az azonos című Kleist-darabbal.

A bírósági jelenetet próbáltuk, Zsolt volt Parris tiszteletes, és ki emlékszik, ki nem, amikor kiderül, hogy a salemi lányok bájitalt főztek, és került abba többek között pók és béka is, már fáradt volt a salemi gyülekezet, mindenen röhögtek, végtelen haragomban elküldtem őket szünetre, és Zsolttal nekiálltunk és olyan tíz perc alatt megszültük a mondatot.

Visszajött a nép, lecsesztem őket, hogy nehogy röhögni merészeljenek, felelősségteljes komolysággal nekifutottunk a jelenetnek, és elérve a megfelelő helyre, Zsolt, mint levegő-föld rakétát bevetette a mondatot.

A salemi gyülekezet vízszintessé alakult, ha jól emlékszem, újabb szünet következett.

És ez csak a kezdete volt a közös munkánknak, mert jött a Tom Paine. Zsolt volt a címszereplő, lényegében miatta tanultam meg azt, hogy ha egy társulat elindul valamerre, akkor a legokosabb az élükre állni. Először az életemben leváltottuk egy teljes darab teljes szövegét, Zsoltra igazítottuk Thomas Paine-t, és mindenki jobban járt így. Zsolt még azt is megmutatta, hogy a mániákus szabadságvágy bizony mások számára akár kellemetlen, kínos, akár gyűlölni való is lehet.

Nem bírom ki sztori nélkül, azt a jelenetet próbáltuk, amikor az új-angliai nemesség a palotába tömegek élén betörő Tom Paine-t leitatja, Zsolti, immár félrészegen, hogy ivásra bírja az estélyt, a következő mondattal alázta meg kollégáit:

A hatás nem maradt el.

És a Megbombáztuk, ahol a saját fiát küldi a halálba, és a Csak egy szög, ahol, mint Karcsi bácsi végig perlekedik az Úrral, és persze feleségével, Lázár Katival, és a többi; és utolsó találkozásunk, a Játék a kastélyban.

A darab utolsó mondatát elvettem a Lakájtól, és Turainak, Zsoltnak adtam, mondván, Kovács, addig nézed a nézőteret szemben a nézőkkel, ameddig csak akarod, hozzád van kötve a vége-hangeffekt, és mindig pontosan tudta, meddig feszítheti a húrt, amikor is kimondja az utolsó szót, hogy:

Szóval azt kívánom minden kollégának, legyen az színházi vagy filmes, hogy legyen ideje vagy inkább esze, és tudjon odafigyelni a Kovácsra. Zsoltikára, Zsolti bácsira, Zsoltra, mert mindig egy lépéssel előttünk jár, és jó, ha csak eggyel.

Magamnak meg azt kívánom, hogy megküldhessem színpadon újra egy szereppel, hogy mint egy farkasra csodálkozó bárány, elkínzottan pislogjon rám a szemüvege mögül, miközben azt mondja, mint annyiszor a Játék a kastélyban-ban, a próbákon: „Minek beszél ez annyit? Ezt már mondta, húzzuk ki…”

Neki meg azt kívánom, hogy…
ez legyen az én titkom.

Annyit azért elmekegek neki, így a távolba, hogy köszönöm, Zsolt;

Mohácsi János