Tasnádi István József Attila- és Balázs Béla-díjas drámaíró, forgatókönyvíró évtizedek óta megkerülhetetlen alakja a magyar színházi életnek, darabjait az egész országban játsszák. A Fidelio kérdezte.
A teljes interjú ITT olvasható.
A pandémia alatt is számtalan bemutatót, projektet jegyzett. Ennek kapcsán Tasnádi István elmondta: “Valóban több bemutatóm is volt, a Közellenségből az utóbbi hónapokban kettő is, Nyíregyházán és Tatabányán. Nagyon inspiráló, amikor a szöveg mögött látni egy valódi rendezői gondolatot, formai megoldást, vagy azt, ahogyan a színész igazítja magára a szöveget. A figurák kitalálásakor általában nem konkrét személyt formázok – persze, régebben előfordult, hogy egy-egy ismerősről, járókelőről mintáztam, de ez ritka.”
A kérdésre, a karakterekhez illeszti-e a helyzeteket, vagy a szituációkhoz ír figurákat, azt felelte: “Alapvetően valóban ez a két felfogás létezik: az egyik még Arisztotelésztől ered, a konfliktust helyezi a középpontba, a másik pedig a nem egészen százéves Egri Lajos-féle iskola, ami azt mondja, hogy a karakter legyen háromdimenziós, rendelkezzen egy érvényes premisszával, kerüljön kihívás elé, és ez majd szinte magától létrehozza a történetet. Hogy nálam melyik érvényesül, nehéz megmondani, hiszen egy spontán folyamatról van szó, de azt gondolom, hogy addig nem érdemes elkezdeni írni, amíg nincs meg több kontúros, egymástól élesen különböző figura, mert különben össze fognak folyni a karakterek. De persze többnyire akkor lesz jó egy dráma, ha van egy erős történetmag és meglepő alaphelyzet. Vagyis a kettőnek együtt kell lennie ahhoz, hogy ne csússzunk bele abba, hogy egy működő alapkonfliktushoz passzív, érdektelen, neutrális alakok kapcsolódnak.”
A székesfehérvári Vörösmarty Színház nagy vállalása Madách Imre Az ember tragédiájának továbbírása volt, melynek zárójelenetét jegyzi. Erről szólva úgy fogalmazott: “(…) Ha nem találom meg azt a gondolatot, amiről úgy vélem, hogy érdemes hozzátenni Madách történetéhez, akkor visszalépek. A Csendes-óceáni színnél az előbbieken túl a nőábrázolás foglalkoztatott leginkább. Hogy miként tudom Évát máshogy megmutatni az alapműhöz képest. (…) A darab befejezése egy eléggé himnikus vég, amiben megcsillan a remény. Ebből a szempontból hűek szerettünk volna maradni Madách költeményéhez. Ugyanakkor, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, egy világjárvány és gazdasági válság közepén, körülnézve a világban, nem túl sok bíztató jel van. Folyamatosan nyomogatjuk a vészcsengőt, a művészet is ezt teszi a maga módján. Most elindulhatna egy letisztulási folyamat, csak éppen azt látjuk, hogy a többség nem tanul a saját kárán sem, hanem az első adandó alkalommal visszatér a régi, pazarló szokásaihoz és meddő élvezeteihez.”
A felvetésre, miszerint a józan ész azt diktálná, hogy a néző szórakozni és kikapcsolódni akar, nem pedig a jelen problémáin rágódni, úgy egált: “A néző, aki jegyet vesz a színházba egy járvány közepén, és vállalja annak a kockázatát, hogy közösségbe megy, valószínűleg tartalmas dologra vágyik, hogy legyen értelme beülni, és más emberekkel együtt átélni az élményt. Azt látom, a színházba járók éppen hogy nyitottabbak lettek az egész létünket érintő egzisztenciális, akár filozófiai kérdésekre, és azt várják, hogy egy dráma ne a napi publicisztika szintjén foglalkozzon egy-egy mindnyájunkat érintő dilemmával.”
