A 2021. októberében indult a Willany Leó Improvizációs Táncszínház #kaméleon-sorozata, ahol meghívott, külsős alkotók meghívásával próbálják újradefiniálni magukat emelett lehetőséget adni arra, hogy az improvizáció és a kortárstánc végtelennek tűnő fogalmához újabb gondolatokat adhassanak. A tavaszi projektben Gál Eszter koreográfus-táncművész-táncpedagógus dolgozott a társulattal.
Milyen volt együtt dolgozni a táncosokkal?
Felemelő, inspiráló, gondolatébresztő, energiát adó és elképesztő. Ezekkel a jelzőkkel tudom kezdeni. Azt gondolom, rengeteget tanultam én is, látom és érzékelem rajtuk, ahogy egyre jobban beilleszkedtek abba a világba, amit hoztam nekik.
Milyen ez a világ?
A táncimprovizáció kutatásnak alapvetése. Honnan és hogyan születik a mozdulat, amikor ott állok, vagy “csak” vagyok a térben? Hogyan érzékelem azt az impulzust, ami megmozdít? Miként kapcsolódom önmagamhoz, a környezettemhez? A környezet, ami lehet a stúdió, a színházi tér, vagy éppen a partnerem, aki érint, vagy egy hang, zene, a fény, a ruha, amit viselek stb. És ez a kapcsolódás milyen mozdulatban formálódik meg? Olyan ez, mint egy kíváncsi hallgatás, ami valójában egy készenlét. Így amikor benne vagyok, belemerülök ebbe a mély, de nyitott figyelembe, készen vagyok reagálni, válaszolni a belőlem fakadó vagy felém érkező impulzusokra. A munkánkban fontos szerep jutott a csoportban való együtt gondolkodásnak. Az előadásban van minden, szóló, duett és csoportos rész is egyaránt. Valójában az improvizatív jelenlét és az improvizáció alap minőségét keresgettük.
Mondhatjuk, hogy mestere vagy improvizációnak?
Te mondtad ki! Már 30 éve csinálom, ezalatt sokat tapasztaltam és változott is az improvizáció műfajához való viszonyom. Benne vagyok, élem, de minden helyzetből újabb ismereteket szerzek. Kíváncsi vagyok mi történik a táncosokkal, táncosokban, akikkel dolgozom. Ők hogyan vélekednek, milyen felismeréseket élnek meg, mi foglalkoztatja őket. Emlékszem Lisa Nelsonnal való beszélgetésemre, akit az egyik mesteremnek tekintek, 20 éve lehetett, amikor egy szóló előadásom után odaadó figyelemmel hallgatta mit gondolok én az improvizációról. Lisa a fiatalok kérdéseire, témáira volt kíváncsi, így tőlem is hallani akarta, hogy bennem, velem mi játszódott le a színpadon, a táncom egyes kiemelt pillanataiban. Ez az attitűd megmaradt bennem. Az improvizációt talán nem lehet tanulni, vagy tanítani, inkább kutatni szükséges, amihez mostanra bőven vannak eszközeink. Én az általam használt, gyakorolt eszközökből hoztam, hogy azokkal vizsgálódjunk, játszunk. Úgy vélem a táncosokban már benne van a tudás, elő lehet csalogatni és a gyakorlások során egyre több kérdésre kapnak választ. Ez a munka egy hosszan tartó folyamatnak, vagy egy nagy egésznek a része.
Ez volt az első alkalom, hogy dolgoztál a Willany Leóval? Hogy indult, milyen volt a közös munka?
Igen. Grecsó Zolival régóta ismerjük egymást, tanítottam is és sok éve kollégák vagyunk. Emlékszem, amikor elkezdte a Willany Leót. Igazán tiszteletre méltó, ahogy ezen a platformon keresztül, mára társulati működésben, hidat teremt a különböző technikákon nevelkedett, eltérő testhasználattal rendelkező táncművészek és zenészek között. Én a kontakt improvizáció alapvetésein és kultúráján keresztül, illetve a testtapasztalat felől közelítek a tágabban vett mozgás és tánc improvizációhoz. Tehát valamilyen szinten mást képviselünk Zolival. Éppen ezért nagyon izgalmas, hogy elkezdtük a közös munkát. Már több évvel ezelőtt beszéltük, hogy ideje lenne együtt dolgozni. De most adódott ez a gyors beugrás. Spontán. Éppen jókor! Jelenleg úgy látom, a közeljövőben folytatjuk is valamilyen formában. Ott a kíváncsiság mindkettőnk oldaláról.
Mivel sosem dolgoztatok együtt, ezért neked és nekik is ismeretlen volt a közös munka az elején. Volt benne nehézség?
Ez a legizgalmasabb az egészben, hogy nem volt. Persze történhetett volna másképp is, mert az a világ, amit én hozok és képviselek, lehet számukra nem befogadható. Viszont nem ez történt. Teljes nyitottsággal fogadtak minden gyakorlást, javaslatot, irányt. Abszolút benne vannak mindenben, amit ajánlok. Érzik, hogy ez egy olyan lehetőség, amivel tovább tudnak menni azon az úton, ami érdekli őket. Úgy látom hozzátesz a saját kutatásukhoz és talán később, majd valamit az életükhöz. Semmi nehézség nincs bennük, helyette nyitottság és kíváncsiság volt és van jelen és az a bizonyos bizalom. Még az elején leírtam, megfogalmaztam mi az, amit tudok nekik hozni. Az első héten Vass Imrével dolgoztak együtt, majd a további három hétben velem. Rögtön az volt a szándékom, hogy párbeszédet alakítsunk ki. Az első két nap után nem is tudtuk mennyi idő telt el, mert rengeteg minden történt. A táncosok szivacsként szívták magukba a világot, amit (oda)nyújtottam nekik. Az első héten rengeteg különböző improvizatív helyzettel foglalkoztunk, de ezalatt minden mást is elkezdtünk átgondolni, mi lesz a térrel, zenével, fénnyel, ruhákkal. Ezeket nem lehet az előadás napján kitalálni, erre fel kell készülni. Ezekre a lépcsőkre nekem volt egy előzetes térkép a fejemben. Gyönyörűen alakult, minden kérdésre megtaláltuk a közös választ, és szépen felépült a szerkezet, az anyag és az előadás minden eleme. Az első próbán táncoltunk és írtunk a belső folyamatainkról. A második nap végére megvolt az a nyelv, amin keresztül beszélgettünk. Mindig arra és azzal mentem, mentünk, amit ők hoztak, ami bennük felmerült. Mindezekhez az alapot Deborah Hay solo practice és Nina Martin Ensemble thinking munkája, valamint a kontakt improvizáció adták. Vizsgáltuk még a mozgásformát, dinamikát, a teret és térhasználatot, és engedtük, ha feljött egy valamilyen narratíva, sztori, vagy érzelem, akkor annak is legyen helye. De fontos volt, hogy tudatosak legyünk és maradjunk arra mi mentén alakítjuk a táncot. Ez nagyon izgalmas volt.
Letisztultság- naked play. Mit jelent számodra ez a cím? Honnan érkezett hozzád?
Amikor elkezdtem gondolkodni, hogy mit is csináljunk, a letisztultság téma volt az első felvetésem, kicsit sejtve, mi lehet a leghasznosabb irány számukra. Sejtve a Leó-t jellemző előadói attitűdöt. Azt gondoltam, adhat nekik valami újat, ha egy olyasfajta gyakorlásba viszem őket, ahol letehetnek bizonyos feleslegeket és talán a csinálás kényszerét. Azért a naked play, mert az úgynevezett nem csinálás, a “puszta” jelen-levés egy kitett és érzékeny állapot. Ehhez viszont egy bennünk lévő esszenciát szükséges megtalálni. Ami lehet a lét üressége, talán. Egy akarás nélküli, de szándékkal telített állapot. Szándék és nyitottság, hogy valami történni fog. Ehhez az esszenciához el kell jutni, de ott a legmélyebb valónkkal találkozhatunk. Maga a cím, a naked play egyszer csak jött. Amikor valójában a színpadon állok, bent a térben, akkor nincs egyéb csak hallgatom hogyan beszél hozzám a tér, majd A részévé válok, eközben érzékelem magam, és minden egyebet lerakok, elengedek. Mert le kell tegyem az összes mozdulatot, technikát, korábbi történeteimet, amelyeket tudom, hogy jelen vannak, de akkor épp nincs rájuk szükség, mert csak beárnyékolják azt, ami zajlik a pillanatban.
Hogyan értelmezze a néző, azt a fogalmat, hogy posztmodern-tánc?
Ez egy tánctörténeti utalás az 1950-es évek második felétől Amerikában formálódott, majd a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek táncművészetére irányzatára és kultúrájára jellemző. Sally Banes szerint a különbözőségek ellenére a modern-táncot követő időszak valami egységet mutatott abban, ahogy a tánchoz, az előadáshoz, a színpadhoz viszonyulunk. Én a posztmoderntánc gondolkodását képviselő táncművészek, alkotók szemléletét tanultam, köztük Yvonne Rainer, Steve Paxton, Barbara Dilley, majd mestereim is ebből a korszakból merítettek, vitték tovább a művészetüket. Látom és hiszem, akár erre a három hetes munkára gondolva, hogy egy húszas éveiben járó fiatalnak tud ma (is) egy katartisztikus érzést, élményt nyújtani az, ami nekem a kilencvenes években volt új és maradandó. Én még ma is ezt a posztmodern szemléletet, gondolkodást képviselem és továbbítom, az eszközöket, gyakorlatokat alkalmazom, tanítom és építem tovább. Izgalmas újra és újra ránézni mitől lesz ma is érvényes az, ami harminc évvel ezelőtt az volt.
Láthatóvá válás, láttatás, látva levés. Hogyan jelenik meg ez a Kaméleon projekt II koreográfiájában?
Érdekes, hogy koreográfiáról beszélgetünk, pedig az majd csak az előadás végeztével készül el, amikor az előadás már a múlté. Csütörtökön tudatni fogjuk a nézőkkel, hogy improvizálunk, hogy mit tudunk és mit nem, és hogy “hol” történik maga az előadás. A láthatóvá válás, láttatás, látva levés egy hívás a néző számára, hogy találkozzon az előadó táncossal. Nem a táncos mutat meg valamit, hanem hívja a nézőt, hogy lássa, kinyítja önmagát és megmutatkozik. Olyan jelenléttel dolgozunk, ahol hívjuk a néző figyelmét a jelen megélésére. Így az előadás egy közös élménnyé válik, amiben mindenkinek meglesz a saját története.
Miért nézzük meg ezt az előadást?
Hogy találkozzunk. Nem kell valamit megérteni, hiszen nincs mit. Csak ott kell lenni. Az előadás reméljük azt is felkínálja, hogy a néző önmagával találkozzon és talán egy olyan szituációt teremt, amikor a nézőben, nézővel történik valami. A művészet hatás, a lét egyik hordozója. A mozgás, a tánc egy jelenlévő esszencia. Mi, majd táncolunk és a pillanatban alkotunk. Ezt tudjuk. Ezért.
Szerző: Lefor Petra