Alig egy hete elveszítettünk egy színésznőt. És nem csupán egy színésznőt, bár önmagában az is okot adna a gyászra: egy végtelenül tehetséges, érzékeny embert, olyan külső-belső szépséggel megáldva, mely most, napokkal a halála után is döbbenetes erővel hat, él, sugárzik, fájdalmas hiányt és a minőség, az egyértelmű érték, a hétköznapok fölé vivő létezés utáni sajgó vágyat hagyva maga után.

Azt hiszem, ez most egy elfogultan személyes hangvételű írás lesz. Nem mintha közelebbi viszonyban álltam volna Tompos Kátyával – köszönő viszonyban voltunk, felületesen ismertük egymást, ahogy előbb-utóbb mindenki összefut mindenkivel a szakmában – sajnos, színpadon is keveset láttam (egy főiskolai vizsgát, ahol Molnár Ferenc szavaival „kiragyogott” a nem különösebb invencióval színpadra állított jelenetből, néhány ikonikus alakítását, a My Fair Ladyt, vagy a Varsói melódiát), féltucat film, televíziós szereplések és különösen a dalai közvetítették, és őrizték, őrzik meg őt nekem.  Ahogy sokunknak.

Rendszerint van valami erős oka, ha egy színésznő súlyos betegségének hírére megmozdul egy egész ország. Ha szinte napok, hetek alatt összegyűlik a szükséges összeg, sőt, annál jóval több. Ha mindenki segíteni akar, ha hirtelen mindenkinek szívügyéve válik a túlélésért folytatott küzdelem, ha mindenki egy emberként szeretné megállítani a megállíthatatlant. Illetve talán több erős ok összjátéka ez. Első helyen természetesen maga az élet. Hiszen minden emberi élet megmásíthatatlan, különös, egyedi érték, amit óvni, tisztelni, védeni kell. Azután egy fiatal ember élete, akinek esetleges közeli halálát elképzelni abszurd, kegyetlen és félelmetes. Aki előtt még annyi minden állhat. Állhatott volna. Még közelebbről egy öntörvényű, kivételes tehetségű ember élete, aki már eddig is annyi mindent tudott adni lényével, művészetével, testi és lelki adottságaival, egyedi hangjával, minden sallangtól mentes, nagybetűs emberségével. Egy gönyörűszép, megbabonázó tekintetű nő létezése, aki mintha már azzal is jobbá tenne minket, ha csak nézzük, hallgatjuk őt, lessük hibátlan arcélének nemes szépségét, rebbenő finomságát, jellegzetes mozdulataiban egy őz kecsességét és egy kobold játékosságát, csodáljuk tartásának imponáló egyenességét – azt a tartást, amellyel az utóbbi időben készült ritka felvételek tanúsága szerint betegségét, az azzal járó  minden bizonnyal jelentős fizikai szenvedést viselte, a rá jellemző zárkózottsággal, belső erővel. Mert öröme, huncutsága, kivételes humorérzéke, a színek végtelen skáláját megszólaltató hangja, a celluloidról, képernyőről, kivetítőről is lefegyverzően áradó életereje ránk, a nyilvánosságra, a közönségre tartozott – magánya, küzdelme, kétségbeesése, félelmei csak rá, a magánemberre. Ez a belső fegyelem, csöndes diszkréció is különös érték volt egy mindent a kirakatba hordó létfelfogásban.

Azt hiszem, Tompos Kátya ritka, kivételes emberpéldány volt; olyan kiolthatatlan, tiszta erővel világító fényforrás, amelyre lelkünk mélyén mindannyian vágyunk elüzletiesedő, kaotikus, mind kevesebb szilárd fogódzó mentén létező világunkban. Ezért is tölti meg arca, alakja, emlékezete halála sokkolóan fájdalmas napja után is folyamatosan a különböző portálokat, közösségi oldalakat, beszélünk róla élőben, virtuálisan, egymás közt vagy nyilvánosan. Nem tudok betelni az őt idéző felvételekkel, hangjának számtalan árnyalatával, mely újra csak sírásra késztet, az elmulasztott idő vagy a nem csillapuló veszteség fájdalmával. Nézem Kleb Attila egyik leheletfinomságú portréján szép, magas homlokát, világító szemét, talányos, Mona Lisára emlékeztetően „alig” mosolyát. Egy másik képen a szertelen bolondozás magával ragadó lendületét, egy kamaszlány igéző ajakbiggyesztését, a harmadikon a tűnődő elmélázást, a negyediken egy, a jövőbe vetett, kérdő, nyugtalan tekintetet. Torokszorító, hogy erre a kérdő, a távolt fürkésző pillantásra milyen fájdalmasan korán érkezett a válasz. Megmásíthatatlanul. „Miért?” – kérdezzük napok óta. És erre viszont nem érkezik felelet. Nincs. Nem lehet. Nincs emberi szinten értelmezhető, felfogható, vigaszt adó gondolatsor.

Múlt péntek óta folyamatosan a dalait hallgatom, filmeket nézek, fellelhető interjúk után kutatok, próbálom rekonstruálni az utolsó, jó részt csendben töltött év történetét. Vádolom magam, hogy amikor még lehetett, miért nem mentem, néztem többet, miért voltam közömbös, miért mentem csak a magam feje, a magam élete után – ahogy a legtöbben tesszük ilyenkor. Az ív, ami kirajzolódik az elmúlt napok szorító oknyomozásából, egyszerre magasba repítő, torokszorító és kegyetlen. Eliza, aki egy szinte álomnak tűnő éjszakán nem csap táncolni akar, de valósággal a föld fölött lebegni, mert két szárnya van, a szerelem és a fiatalság. A beremendi udvarban cigánydalokat dúdoló, Cseh Tamást újragondoló, néhány hanggal, gesztussal dimenziókat átlépő lány. Az érett művészetű, lenyűgöző énekesnő, aki úgy énekli (tökéletes francia kiejtéssel) a Valse a mille temps-t, ahogy talán csak Jacques Brel tudta, vagy így még ő sem; Kátya dalában végletek borulnak össze, vágy és szenvedés, csend és kiáltás, élet és halál. És talán a sejtése is valami közelgő iszonyatnak.

Aztán az utolsó feladat: felolvasószínház Polcz Alaine alapvetően is megrázó Asszony a fronton-jából. Ami a YouTube-on látható felvétel szerint jóval több volt puszta előadásnál, színpadi produkciónál. Kétségbeesett élni akarás, fegyelem, hit, elszántság, alázat és valami mindenen túl, megszenvedett, sugárzó erő. Nem a fájdalom, a szeretet ereje. Nézem a lesoványodott, most szinte éterien szép testet, hallgatom a hangot, amelynek már nem teljesen ura, követem a tűnékeny kis mosolyt, a tekintet lefegyverző tisztaságát, a tartás megint csak balettművészeket idéző egyenességét. Honnan volt ennyi erő, ennyi méltóság ebben az egyre törékenyebb testben? Honnan ennyi született szelídség, kedvesség, jóság? És ha mindez volt, hogy nem lehetett elég ahhoz, hogy megvédje, itt tartsa? Nincsenek válaszok.

Natasa Rosztova, gondolom, Katyerina Maszlova, egy másik Katyusa, meg hogy mennyire megnéztem volna Szonyának, Nasztaszja Filippovnának, vagy Csehov Kutyás Hölgyének is. Nyinája a fotókon is beszédes, átlényegítő, örök. Hát ez már nem lesz. Nem lesz soha többé. 

Mire taníthat minket egy ilyen kegyetlen, megfejthetetlen tragédia, ha taníthat bármire is? Van egyáltalán értelme feltenni egy ilyen kérdést? A napok óta bennem zümmögő zenékből, a  zsongó, sokáig polifón masszából végül egy dallam válik ki egészen tisztán: a „Viszlek haza”, a 2019-es Színházak Éjszakája főcímdala, melynek jókedvű, zabolátlan klipjét az Ördögkatlanon vették fel, és amely annyira tükrözi Kátya lényének eredendő játékosságát, kecsességét, derűjét, a belőle áradó életkedvet, ragyogást és bájt. „Mondd, te mit viszel magaddal?” – hangzik a dal első sora. Vajon ő mit vihetett magával ebből a tarka-barka, olyan kurtára szabott, mégis sokat adó utazásból? A közönség, az emberek szeretét mindenképpen, ami az utolsó hetekben szerencsére szinte végtelen dózisban zúdult rá. És mi, itt maradtak, mit vihetünk magunkkal, belőle, tőle, általa? Egy nem hétköznapi élet méltóságának, nagyságának példáját mindenképpen. A reményt és hitet, hogy van valami más is, valami különb, szebb, lényegibb annál, mint ami most jórészt körülvesz bennünket. Hogy sokszor bármennyire is cáfolni látszik az élet, igenis van szépség, tehetség és jóság a maga végtelen, egyszerű formájában. Hogy léteznek tiszta minőségek, és létezik a maga jelenvalójában létező, szent páli értelemben vett szeretet. Mire tanít minket Tompos Kátya? Talán, hogy merjünk önmagunk lenni, és a maga valódi mélységében, bátran és kompromisszumok nélkül megélni ezt az életet. Amíg még lehet.

Szerző: Sediánszky Nóra