Benedek Miklós tavaly ősszel kezdett bele önéletrajzi könyvébe, de a megjelenését már nem érhette meg. A kötet elején a még gyermek Benedeket a vallomás végén már elismert művészként látjuk viszont, aki eddig nem ismert részleteket oszt meg az olvasókkal szakmai és magánéletéről, de meglepő őszinteséggel beszél bohém időszakáról is – írja a Telex oldalán Rátkai Zsófi.

Ajánló a kötet elé:

Megannyi sikeres szerep után Benedek Miklós most a legnagyobb kihívással birkózott meg: saját magáról, a saját életéről mesél.

Együtt sírhatunk és nevethetünk a pályatársakkal, az idősebb és a fiatalabb kollégákkal, a barátokkal és a családtagokkal. A gyerekkortól a jelenkorig tartó történetben minden szóba kerül: a sikerek, a mindennapi örömök mellett a kudarcok és a megrendítő családi tragédiák is.
Benedek Miklós társa a könyv megalkotásában egy régi jó barát, az író Vajda Katalin volt, akinek köszönhetően egy mellbe vágóan őszinte vallomást olvashatunk.

Így ír a könyvről a Telex:

A tizenhét éves Benedek Miklóson apja öngyilkossága komoly sebet ejtett, még idős korában is azt vallotta, dühös rá, sokáig nem tudta megérteni őt, „nem vagyok túl rajta”. Majd a Színművészeti Főiskola megváltoztatott mindent: „Ebben az időben felszabadult és boldog voltam, ami korábban soha.”

(…)

A könyv kirakósdarabjain keresztül az 1970–80-as évek színházi világának kulisszái mögé is belátunk. Láthatjuk például, Benedek Miklós milyen nagyra értékelte a Katona József Színházban töltött éveket, de a csalódásait sem hallgatta el: mesél arról, hogy néha megbántották, hogy olykor a munkáját alulértékelték, és hogy sokáig akadozva jöttek a szerepek. Ennek ellenére boldogan és részletgazdagon ír a színházi éveiről. „Kiválasztottak lettünk” – mondja a Katonáról, ahol szerinte egy egész más szintre emelkedett a munka. (…)

A könyv utolsó harmadában helyet kapó, Csernus Imrével folytatott beszélgetésének leírása a memoár legőszintébb és egyben legfájdalmasabb része. Itt válik leginkább nyilvánvalóvá, mennyire szenvedett a gyermek Benedek Miklós az apja hiányától és a felnőtt Benedek Miklós a fia elvesztésétől. „Ez a két veszteség bennem összekeveredik. Valószínűleg ebben az egészben benne van a saját apai létem.

– ostorozta magát. A rövid tőmondatok, az ismétlődő szavak, a hármas pontozás is félreérthetetlenül jelzik: a színész nem tudta feldolgozni azt a traumát, amit fia halála okozott.