Legutóbbi rendezése a Mindennapi tenyerünket című ősbemutató volt a Komáromi Jókai Színházban. Az utóbbi években főképp határon túli színházakban rendező művésszel e távolodás okairól, a hazai színházi helyzetről és legújabb munkáiról is beszélgetett Karafiáth Orsolya a Magyar Narancsban.

„Az, hogy keveset dolgozom Magyarországon, nem pusztán az én döntésem eredménye. Ahogy hallom, a magyar kormány a progresszív erdélyi színházakba is elkezdett benyomulni. A marosvásárhelyi színháznak, amelynek az igazgatója olykor nyíltan kritizálja a magyar kormányt, az idén már nem ment Magyarországról támogatás. A szlovákiai magyar színházak is távolodóban vannak a magyar kulturális rendszertől. A vajdaságiak pedig mindig elég függetlenek voltak. Pénzük ugyan nincs, de nem csak nekik, a szerbeknek sincs. Ezekben az országokban sem minden rózsaszín, de tiszteletben tartják a színházaik függetlenségét, nem úgy, mint Magyarországon. Itthon pár éve még kaptam egy olyan mondatot is, hogy amíg mi vagyunk kormányon, addig te nem fogsz itt dolgozni. Négyszemközt persze. Aztán mégis máshogy alakult, de amióta hét évvel ezelőtt kijöttem a kórházból, nagyrészt független társulatokkal dolgozom – vagy külföldön. Nehéz út a függetlenség, főleg úgy, hogy én egy konzervatív kőszínházi ember vagyok, szeretem, ha van kellékes, súgó, ügyelő. De művészi innováció szempontjából a függetlenség megfizethetetlen” – mesélte Telihay Péter.

A kérdésre, mi a helyzet az életrajzában is szereplő József Attila Színházzal, azt felelte: „A kapcsolatom Nemcsák Károllyal még számomra is titokzatos fejezet a pályámon. 2014-ben kiírtam magam a színházból – mit szépítsük – az alkohol miatt, meredek lejtőn voltam, elmentem egy évre építőipari segédmunkásnak. Az Orló utcában, Hernádi Zsolt tetőteraszán rakodtam a murvát, amikor váratlanul felhívott Nemcsák, hogy rendezzem meg Arthur Miller Alkuját. Nyeltem egyet, megcsináltam, és életem egyik legszebb munkájának tartom. Azóta is megy. Aztán négy és fél hónapra befeküdtem a pszichiátriára. Úgy döntöttem, hogy élni akarok, noha az orvosom szerint a májam állapotától akár halott is lehettem volna. De nagyon meg akartam gyógyulni. Azóta tudom, ehhez nem elég az akaraterő. Egyedül ezt nem lehet végigcsinálni. Fogalmam nem volt róla, hogy mihez kezdek majd, ha kijutok. És egyszer csak megint csörgött a telefonom. A Kerényi lemondta az Othellót, dörmögte a telefonba Nemcsák. Mondom neki, hogy de én a pszichiátrián vagyok. Jó, akkor fel kéne jönnöd, megbeszélni a részleteket, felelte. Az előadás végül nem volt egy sikeres próbálkozás, de Károly azon kevés figurák egyike, akiből nem veszett ki az emberség, így aztán minden évben rendezhettem egyet, ami némi anyagi biztonságot jelentett. És visszautat a pályára. Verebes, Huszti Péter, Hargitai, Csiszár: ezek dolgoztak ott és amennyire tudom, egyikük sem az a megveszekedett jobboldali. A harmadik évben csináltam egy Anna Kareninát Létayval, azt meghívták a POSZT-ra. Sándor Erzsi mondta akkor: visszatettem a színházat a térképre. A következő évben aztán jött az ,,alternatív” Lila ákác, Európa Kiadó-, Kontroll- és Ujj Zsuzsi-számokkal, irgalmatlan siker. A premieren az Állami Számvevőszék elnöke és a parlament alelnöke együtt pezsgőzött Ujj Zsuzsival, Bárdos Deák Ágival és Menyhárt Jenővel. Hát legalábbis vicces helyzet volt. Két nappal később Nemcsák behívott. Hogy becsaptam. És hogy ezt meg ezt húzzuk ki. Ebbe nem mentem bele. Nem erőltettük tovább az együttműködést, sem ő, sem én. Mindezzel együtt nagyon sokat köszönhetek neki, noha az egész történet végtelenül elszomorító, és nem rám nézve…”

Arról szólva, hová vezet mindez, úgy vélekedett: „A sötétbe. Hamarosan a főváros ott fog állni a döntés előtt, hogy melyik lábát vágja le. Nem lehet tudni, kit hagynak állva.”

Kiállt a Freeszfe mellett. Annak kapcsán, hogy egyre több olyan hang jön, hogy felelőtlenség volt a fiatalokat erre buzdítani, kifejtette: „Ez utólagos okoskodás. Akik ezt végigcsinálták, azok számára ez volt az igazi egyetem. A pár hónap alatt sokkal többet tanultak, mint amennyit a képzésük alatt tanultak volna. Harcról, kiállásról, önmagukról. Az ellenállás dramaturgiájáról. Hogy hogyan kell kiállni az elképzeléseikért. És akik erre a pályára születtek, színészek, rendezők, dramaturgok, írók lesznek papír nélkül is.

A Mikve című előadása Székesfehérváron látható, Szikora János színházában. Arról szólva, mégis hazatért-e, azt felelte: „Hosszú idők után ez az első rendezésem Magyarországon. Szikorával nagyon régi ,,harcostársak” vagy mik vagyunk, már harminc éve. Váratlanul hívott föl, hogy van-e kedvem megcsinálni a Mikvét. (…)
A próbák felén női sorsokat analizáltunk. Mindennap hozott valaki egyet, és ezeket próbáltuk kibogozni. Ez elkezdte az előadás személyes energiáit összerakni, a lányok – noha mindnek nagyjából rendezett volt a magánélete – beleálltak a történetekbe, személyes düheik, fájdalmaik lettek az üzemanyag az előadásban.”

Forrás: MAGYAR NARANCS