Itthon elérte, amit a szakmában el lehet, rangos színházakban futottak párhuzamosan a rendezései. Mégsem volt maradása. Jelenleg Izlandon él, csak egy-egy szívbéli munka miatt jön haza. Távozásának okairól és a kinti tapasztalatairól is beszélgetett Tengely Gáborral a Magyar Narancs.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.

Legutóbb, október legelején a Rózsa és Ibolya című darab miatt érkezett a győri Vaskakas Bábszínházba. Ám ezt a darabot egyszer már megrendezted a debreceni Csokonai Színházban is. A kérdésre, miért foglalkozott vele újra, Tengely Gábor elmondta: „A színház felkérése után magam választottam az anyagot. Már csak hobbiból csinálok színházat, és csak akkor, ha valami fontos számomra. Amikor Debrecenben próbáltuk a darabot, éppen a ,,migránskampánya” futott a kormánynak. Akkor azt éreztem, hogy kezdenem kell valamit ezzel. Magyarország konfliktusélező politikája és elutasítása a mássággal kapcsolatban azóta sem változott. Az emberek viszont változnak. Például amikor a kedvenc önkiszolgáló éttermemben ebédeltem Győrben, állt előttem egy transznemű lány. Nem bámulták meg, és rettentő kedvesen szolgálták ki. Amikor elhagytam Magyarországot, ez még nem így történt volna.”

Arról szólva, ez-e az, ami miatt elhagyta az országot, kifejtette: „Színházrendezőként, színházi emberként akkor nem volt ildomos felvállalni magamat. Amikor lefotóztak a Pride-on, el kellett gondolkodnom azon, felhívjam-e a sajtóorgánumokat, hogy vegyék le a rólam készült képeket, pusztán azért, mert gyerekszínházzal foglalkozom intézményes keretek között. Sok minden más is hozzátartozott a döntésemhez, de soha egyetlen másodpercre sem bántam meg, hogy elmentem. Politikai oka is volt annak, hogy így döntöttem, nem tudtam azonosulni a friss választások eredményével. Azután ott volt az anyagi biztonság hiánya. Ketten éltünk egy háztartásban, mindkettőnknek volt fizetésünk, én éppen akkor egy színház főrendezője voltam, és nem volt pénzünk hó végén. Hát hogy van ez? Ennyire ismerik el a munkánkat? Az is hozzátartozott, hogy nagyon sokat dolgoztam, és lényegében nem volt privát életem. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy mindent elértem, amit az én szakmámban bábszínész végzettséggel, bábrendezői gyakorlattal elérhettem ebben az országban. Nem volt már olyan hegy, amelyről azt éreztem, hogy meg kell másznom. (…) Na és persze mi, bábosok is belekerültünk abba a generációs válságba, ami miatt Bodó és Schilling sem kapott színházat, esélyünk sem volt igazán a regnáló jobb vagy rosszabb vezetők ellenében pályázni” – fejtette ki az alkotó.

Azt is elárulta, miért éppen Izlandra költözött: „A véletlen hozta így. Már egy ideje éreztem, hogy valamit lépni kell. Elkezdtem kenyeret sütni, ami abban a kevés szabadidőmben, ami volt, megnyugtatott, és arra vágytam, hogy pék legyek. Gondoltam, elvégzem a szakiskolát, és akkor elmegyünk világot látni. Aztán az akkori párom kapott egy ajánlatot Izlandról olyan havi fizetéssel, ami Magyarországon az én rendezői gázsim szokott lenni egy hathetes próbafolyamatra. Ez volt a sors keze. Teljesen egyértelmű volt, hogy így kell lennie.”

Tengely Gábor arról is szót ejtett, hogy a metoo mozgalom nagy hatással volt rá, úgy érzi utólag, hogy nem úgy bánt minden kollégájával, ahogy kellett volna, azóta elhatározta, hogy nem emeli fel a hangját: „A személyiségem alapvetéseit viszont nem tudom és nem is akarom már megváltoztatni. Maximalista vagyok magammal, és mindenki mással szemben is. Izlandon viszont sokat tanultam az elengedésről” – tette hozzá.

„El kellett engednem a hierarchikus gondolkodásomat. Megtanultam azt is, hogy van huszonnégy szoba, amit egy nap alatt ki kell takarítanom, viszont a körülményeket nem tudom befolyásolni, és ha nincs idő arra, hogy kisimogassam a paplanhuzatot, akkor nincs, bármennyire is szeretném. Ilyen kicsiből indult a folyamat. Kényszeres ember vagyok, a színházban is mániákusan keresem a legjobb megoldást. Ám ha valaki nem jön próbára, nem tudja a szöveget, nem gyakorol – hát ő lesz kevesebb. Könyörögni, presszionálni már nem fogok” – szögezte le Tengely Gábor, aki most egy barátjával közös céget csinálnak.

„Vendégeket fogadunk a világ minden tájáról, különleges szálláshelyeinken. Azt tanulom, hogyan kell valamit a nulláról elkezdeni, ami csodálatos dolog. Világéletemben színházat csináltam, nem értettem semmi máshoz. Most új világokat fedezek fel” – fejtette ki a rendező.

A felvetésre, miszerint azt mondják, ha egyszer belekezdesz a színházi szakmába, nem tudsz többé szabadulni, úgy reagált: „Én viszont az egyetemi tanítványaimnak is azt mondtam, hogy ne a színház legyen a legfontosabb, hanem a saját életük. Hiszem, hogy a színházat mint hivatást akkor lehet ép ésszel sokáig csinálni, ha nem teszed fel rá mindenedet.”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.

Szerző: Zeck Julianna