KulisszaJózsef Attila SzínházHerczeg TamásSZFECrespo RodrigoHorgas PéterRadnai Márk
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 20., szerda

    Tenki Réka: “A történetmesélés pont olyan létszükséglet, mint a kenyér”

    2020. május 1., péntek 06:03

    Tenki Réka, az Örkény Színház művésze a Nők Lapjának mesélt pályájáról, anyaságról, küzdelmekről és arról, mire készül.

    A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

    Színészházaspárként (Tenki Réka férje Csányi Sándor) az elsők között szembesültek azzal, hogy a feje tetejére állt a világ. Erről szólva a színésznő elmondta: „A feje tetejére állt, igen. Az Örkény István Színház tagja vagyok, nálunk nincsen havi fizetés, előadások után kaptunk pénzt. Így, hogy nincsenek előadások, nincsen fizetés sem. Az ember egyből elkezd számolgatni, mije van, meddig lesz elég. Sanyi az első filmjét rendezné augusztusban, amiben először dolgoznánk így együtt. Nagyon reméljük, hogy elindulhat. Aztán próbálunk arra figyelni, mit tehetünk ma. Péterfy-Novák Éva ötlete volt, hogy olvassam fel a regényét, az Egyasszonyt, ami fontos állomás a pályámon. Iskoláknak olvasunk fel meséket, kötelező olvasmányokat. Amikor már azon kapom magam, hogy esténként úgy olvasom a gyereknek a mesét, hogy pörgetem-e az “r” betűt, figyelem, hogy a susogó hangok a helyükön vannak-e, akkor azt hiszem, már nagyon hiányzik a színház!”

    Mindeközben a Mellékhatás című sorozatban olyan karaktert játszik, aki reménytelenül vágyik gyerekre, családi idillre. A felvetésre, mintha az egész pályáját végigkísérné az anyaság, az anyává válás, kifejtette: „Igen, ez érdekes. Talán mert akár az önsanyargatásig küzdő alkat vagyok. Küzdeni tudok bármiért, amit fontosnak érzek. (…) Már mindenre van valamilyen kütyü, gyógyszer, de bizonyos dolgoknak egyszerűen csak meg kell történniük. Még akkor is, ha iszonyatosan fáj. (…) Hiszek abban, hogy minden trauma, fájdalom, öröm, amely ér bennünket az életünkben, formálja a személyiségünket. Ezeket nem megélni, az visszavesz önmagunktól. Én úgy láttam jónak, ha nem fosztom meg magamat ezektől a tapasztalatoktól. Ugyanígy fel lehet vállalni egy fájdalmas beszélgetést, ha ahhoz, hogy tükörbe tudj nézni és tovább tudj menni, muszáj tisztáznod azzal az emberrel, hogy valami nem stimmel.”

    A kérdésre, a maximalizmus, ami hajtja előre, mennyire engedi, hogy sikeresnek lássa magát, azt válaszolta: „Amikor először kaptam meg a Poszton a legjobb harminc év alatti színésznő díját, Ascher Tamás, akit én nagy mesteremnek tartok, odajött hozzám, és azt mondta: ez nagyon-nagyon szép, fel kell rakni a polcra, és holnap újra kell kezdeni az egészet. Ez a mondat azóta is a fejemben él. Örülj annak, amit leraktál az asztalra – aznap. Mert másnap már nem jogosít föl semmire. Kapsz egy új munkát, és ugyanúgy a nulláról fogod kezdeni. Amikor megszületett a kislányom, egy évig maradtam otthon, a vége felé már tele voltam kételyekkel, hogy ha visszatérek, emlékszem-e még valamire. Egyáltalán, tudtam én valaha valamit?”

    Ekkor készült el az Egyasszony, amiről azt mesélte a színésznő: „(…) Nagyjából a próbafolyamat közepén olyan mélypontra kerültem, hogy kérdésessé vált, képes leszek-e folytatni. A történettel álmodtam, nem eresztett. Küzdöttem, kerestem, meg tudom-e megmutatni, hogy a rengeteg fájdalom miként alakítható át életörömmé.”

    Arról is beszélt, mit jelent számára a színház:  „A színház iszonyatosan jó hely, ahol önfeledten lehet történeteket mesélni. (…) Azt gondoltam, hogy a mi szakmánk nem létfontosságú, a művészet luxus. Ezekben az időkben derül ki, hogy a történetmesélés, legyen az film, könyv vagy sorozat, pont olyan létszükséglet, mint a kenyér. Egyszer a Barbárok című előadás után, még a Katonában, odajött hozzám egy néző, és azt mondta, köszöni ezt az estét, mert magára ismert, és most már tudja, miért menekül el tőle a férje. Aznap este, huszonegy éves lehettem, megértettem valamit. Megértettem, az én dolgom, hogy feltárjak egy problémát, és azt megmutassam neked, és lehet, hogy te választ kapsz valamire az életedben, vagy felismersz valamit, amit nem mertél vagy nem tudtál magadnak sem megfogalmazni” – fejtette ki Tenki Réka.

    Annak kapcsán, hogy vele ezen a pályán minden gyorsan történt, elmondta: „Úgy vagyok vele, ha jön egy munka, érezni fogom, hogy az a következő lépés-e, vagy sem. 33 éves vagyok. Kiléptem bizonyos szerepkörből már. Túl vagyok sikereken, kríziseken, született két gyerekem, minden változik. Nem azt mondom, hogy nem játszanék szívesen olyan zenés táncos-filmben, mint például a Kaliforniai álom. Imádnám! Világéletemben szteppelni akartam egy filmben! De csak a következő feladatig merek előre nézni. Most Sanyi filmjében kaptam szerepet, azt nagyon-nagyon várom. Olyan idős színészek lesznek benne, akikre mindig is felnéztem. Ez egy életfilm, amely könnyet csal a szemedbe, de közben mosolyogsz. (…) Most eddig látok, erre készülök nagyon.”

    A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -