A szexualitás története – provokatív cím, mondhatni túl provokatív is mostanság, még akkor is, ha nem látjuk mögé Michel Foucault francia történész-filozófus-esszéíró utolsó, befejezetlen művét, amely nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint a szexualitással foglalkozó diskurzusok átláthatatlan struktúrájának felfedését. Mit tartunk helyesnek a testi érintkezésben és mit nem? Ki szabja meg, hogy mikor, mit és kivel? Furry fétis vagy nemzeti pornó? A TÁP Színház előadása ezeket a kérdéseket fejleszti tovább a neoliberalizmus korában nyüzsgő diskurzusok mentén, és erről szól tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló beszélgetése is A szexualitás története alkotócsapatának egy részével: Lénárd Róbert rendezővel, Selmeczi Bea szerző-dramaturggal, valamint Martinkovics Mátéval és a friss Junior Prima-díjas Medveczky Balázzsal.
A PÓTSZÉKFOGLALÓT ITT ÉRHETIK EL.
A pornóról melyikőtöknek mi jut eszébe elsőként?
Balázs: Feszültséglevezetés. A pornó segíteni tud a felgyülemlett szexuális energiák levezetésében, nincs értelme azt hazudni, hogy ez bárkinél máshogy van. Nem tartom káros dolognak, de mint mindent, úgy ezt is túl lehet hajtani, és akkor függőséggé válik.
Máté: Tiltott gyümölcs.
Valami, ami tabunak számít, amiről nem szokás beszélni. Aztán jobb esetben az ember rájön, hogy amit a képernyőn lát egy mesterségesen helyzet, ami minden természetességet nélkülöz. Jó volt ezekről a különbségekről is beszélgetnünk a próbákon.
Bea: Társadalmilag még mindig nem elfogadott, hogy a nők pornót nézzenek – legalábbis nem mernek erről beszélni -, de én mindig bevallom: szoktam. Engem ilyenkor a kíváncsiság is hajt, hogy lássam, mi az, ami foglalkoztatja az embereket szexuálisan. Nyilván ez az előadás is azért született, mert sokat beszélgettünk Lénárd Robival arról, hogy mi ma a pornó, merre felé tart a szexuális kultúránk, és mindezt a kapitalizmus hogyan aknázza ki.
Róbert: A legerősebben a beszélgetések során a pornófüggés témája maradt meg bennem, ami a nevezéktanban, akárcsak minden más kink, új ruhába öltözött. A pornófüggőből gooner lett, ami egy merőben új, gazdaságilag hasznosítható identitás. Így alakít minket a diskurzus. Mára sikerült individualizálnia a piacot és a pornográf testet. Már nem kell lányokat vagy fiúkat beszervezni a pornózáshoz – ott az OnlyFans, kizsákmányolják ők a saját testüket, ha kell.
A taburól, a kíváncsiságról és a felszabadításról jut eszembe: hogy érzitek, A szexualitás története előadás e háromnak mennyire tud szabad utat adni?
Máté: Nagyon jót tett, hogy ezzel a kérdéskörrel ennyire masszívan és mélyen foglalkoztunk a próbafolyamat alatt. Rengeteg témát érintettünk, mindenki elmondta a saját történeteit, gondolatait. Így kialakult egy légkör, amelyben meg mertük osztani egymással ezeket, s ez már önmagában felszabadító volt. Azt hiszem, hogy ez a „tabutlanítás” az előadás egészén érződik.
Balázs:
A próbákon való beszélgetések az én szexualitással kapcsolatos szemléletemen is sokat változtattak. Sokszor szembesültem magamban azzal, egyre mélyebbre ásva e témában, hogy teljesen természetesnek tartok olyan hajlamokat, fétiseket, amelyekről előtte felhúzott szemöldökkel olvastam. Vagy éppen azóta többet figyelem az érintéseket az emberek között. Hogy kinek mit jelent a másikhoz érni, ki mennyi jelentőséget tulajdonít a fizikai kontaktusnak.
Bea: Azt éreztem, hogy Robival mi már átestünk a ló másik oldalára. Már ebéd közben és a metrón is erről beszélgettünk. Nagyon vicces volt, amikor néha már annyira telítődtünk, hogy kijelentettük, ma már nem dolgozunk többet, szexről többet egy szót sem. Egyik reggel a rape play kérdését fejtegettük a metrón, és amikor felnéztem, észrevettem, hogy két muszlima ül velünk szemben kikerekedett szemekkel. Teljesen átkerültünk egy tabuk és korlátozások nélküli világba.
Robi: Szabó Vera sokszor használta a próbafolyamat során a sex-positive kifejezést. Igen, vállald a tested, vállald azt, hogy ez egy szexualizált test. Nagyon szerettem ezeket a pillanatokat. Azt hiszem, ez lett számomra a tabutlanítás lényege, hogy a szexre egy idő után nem néztünk tilalomfa által lezárt területként.
Balázs: Az előadásban ezt a szexuális szabadságot a végletekig kitágítottuk, ami már az abszurd maga.
Volt esetleg bizonytalanság bennetek amiatt, hogy netán a témáról való beszédmóddal átléphettek egy határt?
Balázs: Nem akarunk semmit sem megértetni a közönséggel, a cél inkább az, hogy bizonyos dolgokra rávilágítsunk, és ezzel felnyissuk az emberek szemét. Ezzel természetesen határokat lépünk át, hiszen nem mindenkinek azonos az ingerküszöbe.
Máté:
Kicsit olyan ez az előadás, mint egy festékpaletta, nagyon sok minden egyébről is szó esik benne a hatalom és a szexualitás kapcsolata mentén: technológia, szélsőségek, frusztrációk, identitások, popzene, férfiasság, nőiesség, testkép stb. Fontos volt számunkra, hogy a modernkori szexualitást alaposan körüljárjuk és megmutassuk minden oldalról.
Így talán oldódhat a feszültség és a szégyenérzet, ami e téma kapcsán mindannyiunkban sokszor megjelenik.
Bea: Szerettük volna elérni, hogy az előadás után a közönség merjen beszélni a szexről. A szexualitás történetében nem csupán a fetisizmusról, a BDSM-ről, a különböző fíliákról és szerepszemélyiségekről beszélünk, hanem a szexualitás konzervatív oldalairól is.
Robi: Talán épp itt is a lényeg: hol van az a határ és ki szabja meg, hogy hol van? Foucault sem mozdítja el a határokat (bár későbbi interjúiban ajánl hajmeresztő ötleteket), csak megpróbálja megértetni a mechanizmust, amely létrehozza őket. Mi is valami hasonlót tettünk. Diskurzusokat elemeztünk, és még véletlenül sem egyoldalúan. Aztán valami olyasmire jutottunk (például a Bea által szemlézett rape-play beszélgetésben), hogy a konszenzus az egyetlen nem átléphető határ. Minden más fikció.
Hogyan lehet egy ilyen téma kapcsán rálelni arra a beszédmódra, ami nem bulvár, ám nem is intellektualizáltan távolságtartó?
Bea: Alapvetően Foucault-ból indultunk ki. Ezen kívül sokat merítettünk Paul Beatriz Preciado Testo Junkie című művéből is, de
felhasználtuk Valerie Solanas Scum Manifestóját, a spanyol transzgerilla kiáltványt, kutattuk a társkereső alkalmazások szexuális identitásait, böngésztük a statisztikákat, hogy aztán ezeket jelenetekké gyúrjuk Robival. A próbákon a színészek házi feladatokat kaptak, hogy aztán ezek a kis jelenetdarabok is beépüljenek az előadásba.
Robi: Sok minden tőlük került be: Žižek utópiáját a testek nélküli szeretkezésről például Lestyán Attila idézte és hozta be anyagként. A kínai lótuszlábat mint a szépségideál egy megrázó történelmi emlékét Sárközi-Nagy Ilona rántotta be, ehhez keresett Bea remek szöveganyagot.
Balázs: A nyelvezet kapcsán sokat próbálgattuk, hogy mi az, amit érdemes halálosan komolyan érteni, és mi az, amit idézőjelek közé kell tennünk.
Robi: Nehéz ügy, mert közben megbántani sem akartunk senkit. A transzgerilla kiáltvány esetében például többször is beleütköztünk abba, hogy ez talán már túl vicces, majdnem sértőn az. Ami szatirikus lett az előadásban vagy vicces, az a saját jogán lett az, hiszen a diskurzusnak egy csomó pontja komolyan vehetetlen. A pornójelenetben nem csupán Bea remekül csengő viccein vagy a színészek halálkomolyan vett impróján nevetünk, hanem azon, hogy bár abszurd az egész, nem áll annyira távol a valóságtól, mint amennyire szeretnénk.
A szexualitás története előadás a saját szexuális és másfajta szabadságotok megtalálásában, fejlesztésében segített-e, illetve szerintetek ez a szabadság átadható?
Balázs: Már az is nagy előrelépés lenne,
ha nem ítélnénk el egy másik ember szexuális szokásait csak azért, mert a miénktől eltérő. Ha ez megtörténne, akkor mindenki szabadságminősége magasabb szintre kerülne. Ha ahelyett, hogy ne csináld ezt, inkább megkérdeznénk, hogy miért csináltad, csinálod ezt, az nagyon jó irányba terelné a társadalmat.
Robi: Egyértelmű igennel felelnék, még ha időnként Beához hasonlóan engem is kétségekkel töltött el ez a folyamatos sex-talk. Sok beszélgetésben éreztem, hogy áttörnek beszédfalak, hogy egyre könnyebb kidumálni dolgokat. Szex-pozitívnak lenni jó.
Bea: Amit én profitáltam ebből a próbafolyamatból, az az, hogy elengedjem ezt az egész identitás kérdést, de még hosszú idő, mire a társadalom eljuthat odáig, hogy nem érdemes címkézni sem magunkat, sem a másikat, mert a címkék csak elválasztanak.
Balázs: Engem a másik lelke, sosem az identitása érdekelt.
Bea: Remélem, azt át tudjuk adni az előadással, hogy nem az a fontos, én miként határozom meg magam, hanem az, hogyan kapcsolódok a másikhoz.
Máté: Talán a próbafolyamat óta szabadabban és magabiztosabban tudok eligazodni abban a nagyon fura útvesztőben, ami a belénk ivódott társadalmi hatások és a valódi vágyaink, szándékaink között áll.
Fontos, hogy igyekezzünk felszabadítani magunkat mindazon nyomás alól, ami a médiából, a kapitalista termelésből ömlik felénk, és megkeressük, hogy mi az, ami minket és a másokat is valóban boldoggá tesz. Az utolsó monológomban is erről beszélek: „Adjátok vissza a testemet!”
Bea: Valakitől kritikaként megkaptuk, hogy az előadásban nem volt intimitás. Hát persze! Az egész előadás az intimitás hiányáról szól, hiszen a sok szétforgácsolt identitás között épp az hiányzik, hogy az intimitás újra megjelenjen a szexben. Akkor talán nem tudná a termelés a szolgálatába állítani.
Szerző: CSATÁDI GÁBOR