Ugyan zárkózott embernek tartja magát, mégis sokat mesélt a szenvedélyes asztalosról és a Kreatúráról, az úton levésről és a szerepek megéléséről a Budapest Bábszínház 44 éves művésze, aki húsz éve szerződött az Andrássy útra. Teszárek Csabát kérdezte a tenger.media.

A felvetésre, hogy mérföldkő-e számára A szomjas troll abban a tekintetben, hogy egyszemélyben játssza, lubickolhat benne, ráadásul ismét zenélhet, Teszárek Csaba elmondta:
„Soha nem gondolkodtam kimondottan egyszemélyes előadásban, tulajdonképpen maga a darab húzta be ezt a szerepet. Jött az ötlet, a lehetőség, találni kellett egy olyan karaktert, aki jól áll a meséknek. Több olyan előadásunk van, amelyben kollégáimmal együtt sok mindent csinálunk egyszerre a színpadon, de olyan szerepem még tényleg nem volt, amelyikben ennyi mindent kell uralni és átfogni a bábokon túlmenően, tárgyakat, fiókokat, faforgácsokat, hangszereket, a szövegről nem is beszélve. Varró Daninak ez a három verses meséje szózene. Olyan mintha beülnél egy csónakba és eveznél le a Dunán, vannak benne örvények, vannak benne áradások, de nincs megakadás.”

Azt is hozzátette: „Olyan ez az előadás, mint egy védőháló nélküli kötéltánc, mert elindulok, megyek-megyek, és nem vagyok benne biztos, hogy átérek. Nagy a mélység, sok a hibalehetőség, néha el is veszíthetem az egyensúlyomat, de szerencsére valahogy mindig vissza tudom billenteni magam úgy, hogy irányban maradjak. Sokat segít, hogy a szöveget cselekvések sora kíséri. A Diótörőben tapasztalhattam ezt először, ahol a zene egy olyan hívószó volt, ami egyik helyzetből a másikba lendített, ami által tudtam, hogy melyik kellékhez mikor kell nyúlni, milyen hangoknál kell kitartani egy mozdulatot. A zenés bábműfajból rengeteget tanultam precizitás és rögzítés szempontjából. Talán mégis ez a mozdulathoz való hozzárendelés a védőháló kötéltánc közben.”

Arról is beszélt: „Ami a ritmust illeti, Kelenföldön nőttem fel, ahol a házunk egyik oldalán a vonat ment, másik oldalán a villamos, vagyis folyamatosan ritmus vett körül, és ettől azóta sem szabadulok. Ráadásul a főiskolán a fantasztikus Sári László tanított bennünket kreatív zenére, aki képes volt leállítani az órát, csak hogy hallgassa, hogy odakint milyen tempóban kalapálnak. Sajnos én is hajlamos vagyok bizonyos cselekvéssorokat ritmusra végezni: leteszem a telefont, lehúzom a cipzárt, kihúzom a széket, leülök, tehát az élet számomra egy teljes ritmusorgia, figyelem, hogy mikor van lehetőségem dolgokat ritmusra megcsinálni. Azt hiszem ez ilyen alkati dolog.”