A Budapest Bábszínház művésze 17 éve tagja a társulatnak, ahol egy ideje zeneszerzői feladatokkal is megbízzák. A Kultúra.hu oldalán kérdezte Seres Gerda.

A teljes interjú itt érhető el.

A legtöbb interjújában előkerül, hogy nem szereti, ha erősen elválasztják egymástól a bábszínészi és a színészi hivatást. A kérdésre, miért fontos ez számára, Teszárek Csaba elmondta: „Nem számomra fontos, csak folyton felmerül a kérdés, hogy miért választottam a bábszínészetet. Ráadásul általában úgy hangzik az érdeklődés, mintha valami földöntúli dologról lenne szó. Olyankor mindig elmondom, hogy engem ez a színházi forma talán jobban érdekel, mint a klasszikus értelemben vett prózai színház. Sokat ad hozzá a báb ereje, a képzőművészet, nagyon erős atmoszférát teremt. A színházban nekem az atmoszféra és a karakterek megteremtése a legfontosabb.”

Arról szólva, hogy gyerekként igyekezett-e magával ragadni a társait egy-egy verssel, rögtönzött játékkal, elárulta: „Alapvetően zárkózott vagyok, ezért csak akkor, ha megtaláltak valamilyen feladattal. Általános iskolásként Pató Pál urat játszottam egy előadásban, és nagyon élveztem, hogy ha jó ritmusban sikerült benyögnöm, hogy „Ej, ráérünk arra még”, akkor hangosan nevettek. Attól fogva verset mondtam, énekeltem, és rájöttem, hogy ha ötszázan néznek, kevésbé izgulok, mint ha be kell mennem a boltba párizsiért. A színpadot könnyen belakom. Nekem időnként a hétköznapi, prózai dolgok szorongatóbbak, nehezebben tudok velük mit kezdeni. (…) Szerintem most már tudom mozgósítani azokat az energiákat, amire szükségem van. Eleinte félszegen próbálkoztam, nehezen indultam el. Sokat jelent, hogy a bábszínház társulatában ismernek, és tudják, hogy nem az első napon fogok mindent megmutatni. Nem azért, mert nem szeretném vagy nincs bennem, hanem mert nem állok rá készen. Nekem idő kell, hogy felszabaduljak, és belakjam a teret. Nemrég olvastam Simenon krimijét, amiben Maigret felügyelő azt mondja magáról: ő nem megérti a dolgokat, hanem átitatódik velük. Én is így működöm: amellett, hogy megértem a szöveg és a szituáció lényegét, átitatódom a produkcióval, a rendező mondanivalójával, az előadás formájával. Mielőtt azonban előadnám itt a rendkívül komoly embert, hozzáteszem, hogy szeretek „parodizálgatni”, hangokat utánozni, hülyéskedni, nevettetni. Felszabadultabb lettem az évek során. De továbbra is fontos, hogy merjek bénázva vagy kérdezve próbálni, nem akarok rögtön mindent tudni.”

A Szerb Antal-kód több síkon játszódó előadás, amelyben a színészek is több szerepet öltenek magukra. Erről szólva kifejtette: „Fábián Péter adaptációja modern krimi, amiben részben bábokkal jelenítjük meg a múltbeli történéseket, visszaemlékezéseket, míg a krimiszál élő szereplős játék. A járvány miatt el kellett halasztanunk a korábbi bemutatót, így volt időnk kísérletezni, és bár a rendezőnek erős képe volt arról, mit szeretne látni, teret engedett a színészeknek is.”