Közéletről, A besúgó című sorozatról és arról is faggatta a 24.hu Thuróczy Szabolcsot, hogy miért nem vette fel a színész-véleményvezér vonalat. Lapszemle.

A teljes interjú ITT olvasható.

Sokszor említi interjúiban, hogy nincs már kedve a közélettel foglalkozni: „Igen, mert annyira nehéz már izgalmasat mondani erről. Illetve most teljesen inkognitóba is vonultam a saját országomban, mert azzal védekezem az egészségem megóvása érdekében, hogy nem olvasok az interneten semmi közéletet, belpolitikát, külpolitikát, mert már reggel fél 8-kor anyáztam sokszor. És most már egy hónapja nem olvasom a híreket, csak könyvet olvasok és zenét hallgatok. Ez a közöny, ez az apátia a legrosszabb, de a gyerekeim miatt észnél kell lennem, óvnom kell magamat. Ha ez struccpolitika, akkor az.”

A besúgó című sorozat, amelyben szerepet vállalt a ’80-as évek második felében játszódik, és ha nem is pont annyi idős, mint a sorozat főszereplői, de a színész ekkor volt fiatal. A kérdésre, akkor kevésbé feküdt-e rá a mindennapokra a politika, úgy válaszolt: „1985-ben tizennégy éves voltam, és nagyjából a sport töltötte ki a mindennapjaimat, sportsuliba jártam. ’86-ban kezdtem a gimnáziumot, így ez az egész miliő, amit a sorozatban megteremtettek, abszolút ismerős volt, egészen nosztalgikus érzés. De az a karakter, amit én játszok, nem volt nagyon jelen Nyíregyházán, és amiről szól, abból is keveset éreztem. Egy-egy május elsejei felvonuláson adogattuk egymás kezébe a Lenin-képet, hogy ki dobja el, én nem viszem, én sem viszem! Meg voltak például teljesen értelmetlen dolgok. Menetdal-versenyek, ahol lopkodtuk az ifjú gárdisták kezéből a fáklyát, meg stadionokban egyszerre kellett tornázni meg zászlót mozgatni, mint most Észak-Koreában, és akkor arra gyakoroltunk. Meg virágkarnevál, ahol kamionok tetején krizantémból kiraktak egy ökröt. Meg Nyíregyházán jonatán fesztivál, ahol almából építettek biciklit, szóval valami brutálisan értelmetlen dolgok voltak. De azért csináltuk.”

Arról szólva, mi volt tényleg, igazán jó, úgy vélekedett: „Például a ’80-as években rendkívül izgalmas volt a színházi világ, a kaposvári színházzal, a fiatal Katona József Színházzal és rendkívül izgalmas volt a filmes világ. Gothár Péter, Bacsó Péter, Szabó István, Fábri Zoltán, Huszárik, jöttek az ifjú, feltörekvő, underground filmesek, Xantus Jánostól kezdve Tarr Béláig. (…) És nem volt jellemző ez a mostani zsíros lojalitás sem, hogy sarokba vagy szorítva, ha nem teszed le valaki mellett a voksod, ha meg leteszed, akkor minden lehetőség adott, hogy érvényesülj te is meg a feleséged is, a gyerekeidet meg külföldi egyetemre járathasd. Mondjuk, eleve miért nem Minszkbe vagy Alma-Atába viszik tanulni a mostani nagyon gazdag politikusok a gyerekeiket? Milyen érdekes, hogy Genfben vagy Amerikában tanul mindegyik. Ezek nagyon ellentmondásos, hazug dolgok. És közben szökdösnek a művészek Oroszországból Nyugat-Európába, meg az összes színházrendezőnk, akiket szeretek, az Nyugat-Európában él vagy dolgozik. Lám, hiába nem akarok, önkéntelenül is belefolyok a közéletbe. De nagyon újra kell gondolnom és építenem magam, hogy mit fogok én csinálni itt a következő nyolc–tíz évben” – nyilatkozta Thuróczy Szabolcs.

A felvetésre, miszerint elég egyértelmű az értékrendje, mégsem vette fel a színész-véleményvezér vonalat, mint néhány kollégája, úgy fogalmazott: „Szerintem életveszélyes a Facebook, mert annak, hogy valaki belelkesedik három whisky vagy két sör után, és ír valamit, fontoskodik, vagy játssza az agyát, annak ritkán van jó vége. A hirtelen indulatoknak a pontatlan megfogalmazásából áll a közélet is. Valaki ír valamit, arra másvalaki reagál, hogy mi köze van ennek a mi életünkhöz? Semmi az égadta világon. Lejárt lemez, hogy egy művésznek reagálni kell a körülötte lévő világra, de amit csinálok, az a válasz arra, hogy én mit gondolok ebben vagy abban a kérdésben. És persze van, akinek jól áll, hogy véleményt formál, de ez az egész nekem életveszélyes terep. És ráadásul nem csak arról van szó, hogy nyolcféle igazság létezik, hanem arról is, hogy mindez teljesen hatástalan. Semmi nem történik egy poszt hatására. Persze, ha el lehet érni, hogy hatezer ember mégiscsak kap étkezést, mondjuk Iványi Gábornál, akkor ki kell állni, persze, de nem tudok adni neki negyvenmillió forintot. Sajnos. Ez a Facebook-hebrencskedés meghal abban a pillanatban, amikor elolvasod, és nincs semmiféle következménye. Pedig engem is annyira idegesít sok dolog, hogy ordítok magamban. Hogy egy hajdúdorogi pedagógus vagy az Eötvös gimnázium pedagógusa is kétszáznyolcezret keres, ami körülbelül annyi, amit elkapucsínóznak luxuséttermekben reggelente bizonyos emberek, az nemhogy felháborít, hanem kikészít teljesen, megalázó, aljas, pofátlan dolog, amit én is látok, csak nem tudom jól megfogalmazni” – fejtette ki a színész.

Arról is faggatták, hogy mennyi örömet okoz az ismertséggel járó figyelem és mennyire nyomasztó: „Nagyon fontos, hogy a feleségem mindig próbál visszalökni, amikor ebben a közegben, ahol a nárcizmus és az egoizmus különös csavart tud az ember életébe tenni, ne azzal példálózzak, hogy nézd meg, hozzá képest én mennyivel szolidabb vagyok. Az mindig jó, hogyha visszarántják az embert a földre, és ő ezt megteszi. Szerintem fontos, hogyha az embert sokan megállítják az utcán, akkor azzal a közvetlenséggel találkozzanak, amiből látszik, hogy nem vagyok sokkal másabb, mint ők, a művész nem egy elérhetetlen ember, mert ebből is érzik, hogy amit csinálok színházban vagy filmen, annak van szíve, van lelke, van dühe, van fájdalma, és van kapcsolata olyan emberekkel, amilyeneket ők is látnak maguk körül. Az ember jót akar csinálni. Hofi még a nyolcszázadik előadás után is izgult, és izzadt a homloka, és örömmel nézte, hogy mennyien vannak, és kígyózik a sor. Ez a zsizsgés nem múlik el az emberben. És ha azt gondolom, hogy még kíváncsiak rám, akkor a szívem-lelkemet még jobban belerakom, mert akkor talán adhatok megint valamit. De ez csak később, a halálom után fog kiderülni, hogy ezek miket jelentettek egy generációnak, mondjuk egy Aranyélet, egy Besúgó, egy Tiszta szívvel, egy Csicska. Úgy gondolom, hogy kimaxoltam azt, amit gondolok a világról – a rendezők által. És én ezért szeretek alkalmazott lenni – mindig kérdezik, hogy rendeznék-e színházat, filmet, de biztos, hogy nem, mert valahogy az én agyam az nem úgy van összerakva, nem az a dolgom. Egyszer mondta egy interjúban Cserhalmi György, hogy amikor felhívja egy filmrendező, és azzal kezdi hogy „csinálok egy filmet”, akkor már le is rakja, mert nem csinálok, hanem csinálunk! Ez nekem nagyon tetszik, szívesen gondolok erre, hogy valaki így gondol a filmezésre hetvennégy évesen, ebben van valami a régi legjobb iskolából.”

A teljes interjú ITT olvasható.