Egy férfi, egy nő és egy buszmegálló. Négy találkozás, négy évszak, négy különböző pár. Összeköti őket egy dátum, amely fontos a számukra, mindketten valamilyen traumából, veszteségből érkeznek. Mit mondhat két ember egymásnak, miközben várják a buszt? A hétköznapi alaphelyzetben négy sors bontakozik ki az Összpróba és a Kultkikötő közös produkciójában, négy férfié és négy nőé. Különféle történetek, különféle tanulságokkal…

A Férfi és nő 4x című produkció a Miskolci Nemzeti Színház és a budapesti 6SZÍN műsorán is szerepel, a fővárosi közönség legközelebb február 9-én tekintheti meg a Jókai utcában. Az előadás két szereplőjével, a Soós Imre-díjas Mészöly Annával és a Junior Prima díjas Simon Zoltánnal beszélgettünk.

Hogyan talált meg benneteket ez a történet?

Simon Zoltán: Láng Annamarival még az első karanténidőszak alatt csináltunk egy öt részes websorozatot Jelenetek egy háztartásból címmel. Ingmar Bergman filmje alapján készítettünk egy saját átiratot, amiben azt boncolgattuk, fel lehet-e állni egy krízisbe jutott házasságból, vezetnek-e még onnan utak előre. Jó visszhangokat kapott a sorozat, mi is nagyon megkedveltük, és szerettük volna valamilyen módon folytatni. Az ötletelés egy pontján eszünkbe jutott Claude Lelouch filmje, az Egy férfi és egy nő, ennek az alaphelyzetét gondoltuk aztán tovább. Míg Lelouch filmje egyetlen találkozásról mesél, mi úgy döntöttünk, mutassunk be négy olyan pillanatot, amikor két ismeretlen beszélgetni kezd egymással. Míg a Jelenetek egy háztartásból sorozatban egy probléma kellős közepén találkoztunk a szereplőkkel, addig itt már mindenki egy krízis után van, valamilyen veszteséggel érkezik. Rusznyák Gábort kértem meg, hogy írja és rendezze meg a történetet. Annamari végül nem tudta vállalni a női szerepet, így Gáborral Annát kértük fel, hogy csatlakozzon hozzánk.

Azonnal igent mondtál?

Mészöly Anna: Gondolkodás nélkül. Nagyon örültem ennek a különleges lehetőségnek, csodás volt belecsöppenni. Annak ellenére, hogy nem a kezdetektől vagyok részese, úgy érzem sikerült benne megtalálnom magamat és számos olyan kapcsolódási pontot találtam a történetben, amit a sajátomnak tudok érezni. Színészileg több szempontból is izgalmas részt venni ebben az előadásban, óriási kihívás. Sokféle közönség előtt játszottuk már: Balatonbogláron volt az első színpadi bemutató a Kultkikötő szervezésében, de azóta előadtuk már a Miskolci Nemzeti Színházban és a budapesti 6SZÍN-ben is. Ráadásul mindezek előtt egy pályázat miatt kisfilm formájában is felvettük. Annak ellenére, hogy egészen fiatal előadásról beszélünk, nagyon sűrű hónapok állnak mögöttünk.

Ha egy szót kellene mondani, hogy miről szól ez az előadás, mi lenne az?

S.Z.: A központi téma, amit aztán nagyon sok irányból boncolgatunk, a veszteség. A találkozások egyfajta lehetőséget biztosítanak arra, hogy a szereplők elmondhassák, milyen traumával, milyen nehézséggel küzdenek éppen az életükben. Mindannyian jól ismerjük ezt. Mind szenvedünk el különféle veszteségeket, sérüléseket, hozunk meg nehéz döntéseket vagy éppen rajtunk kívül eső okok befolyásolják az életünket olyan irányba, amit nem biztos, hogy szeretnénk. Egy váratlan találkozás, az, ha egy ismeretlennek el tudod mondani, mi bánt, mi foglalkoztat, néha egészen nagy segítség lehet. Úgy gondolom, hogy kicsit talán vágyunk is ilyen fajta találkozásokra az életünkben.

M.A.: Az előadásban elmesélt történetek nagyon intimek, személyesek, vannak benne saját vonatkozások is, sok minden belekerült abból, ami bennünket foglalkoztat a veszteségek kapcsán. De azt hiszem, mindez azoknak is nagyon ismerős lesz, akik a nézőtéren ülnek, hiszen olyan helyzetekről, eseményekről beszélünk, amik a legtöbb emberrel élete során így vagy úgy, de megtörténnek. Illetve az is sokat segít az azonosulásban, hogy mai a szöveg, ráadásul – a fajsúlyos témák ellenére – jó humora is van, ez pedig megkönnyíti a hozzá való kapcsolódást.

Színészileg komoly feladat négy különböző karaktert megmutatni, alig több mint másfél óra alatt.

S.Z.: Azt hiszem, Anna nevében is mondhatom, hogy ez mindkettőnknek újfajta színészi tapasztalás. Személyes, már-már filmszerű az előadás, ami finom eszközökkel operál, ennek köszönhetően pedig a közönséggel is sokkal intenzívebb, kézzelfoghatóbb lesz a párbeszéd. Jól lehet érezni a színpadról, hogy a nézők hogyan lélegeznek együtt a történettel.

M.A.: Igen. Folyamatosan maximális koncentrációt, jelenlétet, hitet igényel az előadás. Nincs pihenés, szünet, nem tudsz kimenni két jelenetre a takarásba, míg a többiek viszik tovább a történetet. Ketten vagyunk a színpadon, minimális díszlettel, minden pillanatban ott kell lennünk, nemcsak magunkra, de még inkább a másikra figyelve, kapkodás nélkül. Játékosan, hitelesen, nem csak külsőségeiben elválasztva, megmutatva a négy-négy szerepet.

S.Z: Van egy erős intellektuális rétege a darabnak, filozófiai és pszichológiai témákat boncolgat, miközben érzelmileg is komolyan igénybe vesz, hiszen veszteséggel bíró embereket mutatunk meg, akik éppen mélyponton vannak. Nem adja könnyen magát ez az előadás – sem nekünk, sem a nézőknek. Közös munka ez a közönséggel, ami teljes odaadást igényel az alkotók és a nézők részéről egyaránt. Nem biztos, hogy ez mindig könnyű, hiszen olyan traumákat feszegetünk, amiket sokszor inkább szeretünk eltartani magunktól.  

Az előadás alaphelyzete szerint két ember találkozik egy buszmegállóban, és telefonnyomkodás helyett beszélgetni kezdenek… Egyre ritkábban esik meg már ilyesmi a mindennapokban.

M.A.: Sajnos én is azt tapasztalatom, hogy a nagy többség inkább bezárkózik. Sok az előítélet, a félelem. Én szeretnék nyitott maradni a világra, hiszek a találkozásokban, hiszek abban, hogy érdemes kíváncsinak lenni, és hagyni, hogy meglepjen bennünket az élet.

S.Z.: Feldmár András jut erről eszembe… Ő azt mondja, hogy ha két ember találkozik, az önmagában még nem egy esemény. De ha két ember találkozik, és az a találkozás onnantól kezdve az életükre bármilyen módon hatással van, az már egy esemény. Én is azt látom, hogy egyre ritkább, hogy ilyen spontán találkozások megtörténhessenek, az emberek nem beszélgetnek egymással az utcán vagy a buszon, tartunk is egymástól talán. Ha valaki megszólít, sokszor azonnal furán nézünk rá, és jellemzően abból indulunk ki, hogy biztosan valami rosszat akar nekünk. De közben lehet, hogy csak beszélgetni szeretne, mert egyedül érzi magát, vagy tényleg segítségre van szüksége. Talán érdemes lenne megtanulni igazából meghallani egymás hangját – akár épp egy buszmegállóban. Egy pár perces beszélgetéssel is sokat hozzátehetünk egymás életéhez, ha az jó időben történik.

A négy páros egyik tagja minden esetben valamilyen színházi foglalkozást űz. Mit szerettetek volna ezzel elmesélni, megmutatni a színházról?

M.A.:Érdekes lehet a néző számára, hogy olyan színházi alkotókat mutatunk meg az előadásban, akik ritkábban vagy talán soha nem látszódnak, nem úgy, mint egy színész vagy egy rendező. A karakterek között van jelmeztervező, dramaturg, zeneszerző és díszletszervező is, akik kevésbé ismert, kevesebbszer hallott nézőpontokból tudnak beszélni egy előadás megszületéséről.

Ha úgy kellene színházi szakmát választanotok, hogy a színész nincs a listán, mi lenne az?

S.L.: A rendezőt választanám, mert nagyon tetszik, hogy a nagy egészben kell gondolkodnia, és hogy nagy szerepe van abban, hogy a színészek hogyan tudják végigvinni a történetet. Érdekes figyelni Gábort, amikor játsszuk az előadást, mert azt látom rajta, hogy ő sokkal jobban izgul, mint mi, pedig mi visszük vásárra a bőrünket. Régebben talán kevésbé éreztem át ezt a fajta aggodalmat, de ez a produkció kicsit nekem is olyan, mint egy saját gyerek, és ebben az esetben sokkal érzékenyebbek vagyunk a visszajelzésre.

M.A.: Szeretem én is egészében átlátni az előadást, vagy ha van lehetőség, akkor részesneklenni olyan dolgok megteremtésében, amik nem közvetlenül engem érintenek az egészen belül. De ha egyet ki kellene emelni, akkor a jelmeztervező lenne az. Sokat elárul a megjelenés, a mindennapokban is nagyon érdekel.

Mindketten a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjai vagytok. Ott miben láthat benneteket a közönség?

M.A.: Az Ének az esőben című musicalben vagyok a furcsa hangú némafilmes színésznő, Lina Lamont, játszom A falu rossza című Mohácsi-előadásban, és feltűnök A színházcsinálóban is, amit Keszég László rendezett.

S.L.: Nekem ott van még a Revizor, a Bolha a fülbe, A miniszter félrelép és a Feketeszárú cseresznye, illetve A „K” ügyben én játszom Kolhaas Mihályt, szintén Rusznyák Gábor rendezésében.

M.A.: A “K” ügy egy csodálatos előadás! Nagyon nagy hatással volt rám. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg!