1925. június 14-én született Darvas Iván kétszeres Kossuth-díjas színész, kiváló művész, a Nemzet Színésze. Rá emlékezünk.
“Attól tartok, nem vagyok professzionista. Inkább hobbifélém a színjátszás. Még azt is megkockáztatnám, hogy amatőr vagyok. Hiszen a szó azt jelenti: kedvtelésből foglalkozni valamivel.”
Darvas Iván
“Minden szakmának vannak kivételes lényei, Darvas Iván is ilyen volt. A színészmesterséget meg lehet ugyan tanulni, de Darvas Iván olyat tudott, amit más nem. Darvas Ivánnak titokkal teli lénye volt, szinte végiglebegte az életét”.
Törőcsik Mari
Darvas Iván jegyezete pályájának kezdetéről:
Darvas Iván pályájáról:
Darvas Iván Darvas Szilárd néven jött a világra 1925. június 14-én a ma Szlovákiában található Belyén – ma már Tornaljához csatolt – kis faluban, a Szent-Iványi család kastélyában született. Orosz származású anya és magyar apa – édesanyja, Jevdokimova Antonyina és édesapja, Darvas János tanár – másodszülött fiaként néhány évig éltek a kis gömöri faluban, ahol a családfő Szent-Iványi József titkáraként dolgozott, majd a család Prágába költözött, ahol Darvas János a Prágai Magyar Hírlap munkatársa volt.
A család 1926-tól 1939-ig Prágában élt, ahol a fiúk német iskolába jártak, közben anyjukkal oroszul, apjukkal magyarul beszéltek. Darvas Iván egyébként a második világháború után csak 1966-ban látta újra a szülőhelyét, amikor a Pozsonyhoz közeli Vöröskő várában Várkonyi Zoltánnal forgatta az Egy magyar nábob – Kárpáthy Zoltán című filmet, és a forgatás szünetében Bejébe utazott.
A művész utoljára 2003-ban fordult meg Bejében, amikor Tornalja díszpolgárává avatták.
Akkor született meg a gondolat, hogy a bejei kastélykert mögött, ahol hajdan az 1847-től 1849-ig lelkészként szolgáló Tompa Mihály temploma állt, utcát nevezzenek el róla.
1939-ben Magyarországra költözött, majd egy szovjet katonai alakulat tolmácsaként működött. 1946-ban végzett a Színművészeti Akadémián, majd a Művész Színház, 1949-től a Madách Színház tagja volt, ahol sokat játszott együtt Tolnay Klárival, akivel annak rendje s módja szerint egymásba szerettek.
“Darvas Iván második férjem, akivel nagy szerelemben éltünk, mindig bolondozott: gyakran vette tíz karcsú ujja közé a fejemet,s mélyen a szemembe nézve megkérdezte: “Ki vagy te?” A bájos szertartás után Shakespeare ismert szonettjével felelt: “Az vagy nekem, mint testnek a kenyér…” Végül 1958-ban elváltak, ám a barátságuk életük végéig tartott.
Darvas második felesége Házy Erzsébet operaénekesnő lett, majd 1972-ben házasodott össze Morocza Irén fotóssal, akivel boldog házasságban éltek, két gyermekük született.
Az 1956 októberi forradalomban való részvételéért két évre börtönbe zárták, majd 1963-ig csak segédmunkásként dolgozhatott. Ezután egy-egy évadot töltött a miskolci, majd a József Attila Színházban. 1965-85 között a Vígszínház tagjaként nyújtott számos kimagasló alakítása közül is kiemelkedett az Egy őrült naplója Popriscsinje. 1993-95-ben a Művész Színház, 1995 óta a szolnoki színház tagja volt.
Részt vett a politikai közéletben is: a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja, majd 1990-94 között az SZDSZ országgyűlési képviselője volt.
Darvas Iván személyében új típusú, rendkívüli tehetségű fiatal színész került a színpadra, elegáns, arisztokratikus külseje, könnyed mozgása, kissé gunyoros beszédmodora revelációként hatott.
Hihetetlen kisugárzása volt, könnyed bohózatokban és súlyos, veretes tragédiákban egyaránt lenyűgözte közönségét.
Többször elmondta: a filmet csak nézőként szereti, ennek ellenére olyan nagysikerű alkotásokban játszott, mint a Liliomfi, a Szerelem, a Hideg napok, a Dollárpapa, a Tizedes meg a többiek, a Bakaruhában vagy az Egy szerelem három éjszakája, az Új Gilgames. A Film című alkotásban és A Morel fiúban nyújtott alakításért 2000-ben, a 31. Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb férfi alakítás díját.
A nemzet színészét hosszú pályafutása alatt elhalmozták kitüntetésekkel, az 1978-ban és 1998-ban megkapott Kossuth-díjon túl csaknem valamennyi, színésznek adható elismerésben részesült. 1955-ben és 1967-ben Jászai Mari-díjat kapott. 1969-ben lett érdemes művész, 1975-ben pedig kiváló művész. 2001-ben Pro Urbe Budapest-díjat, 2002. október 23-án Nagy Imre Érdemérmet kapott, 2003-ban Prima Primissima-díjjal tüntették ki, 2005-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének nagykeresztjét.
Darvas Ivánról saját szavaival:
Rátkay Márton: Nem mintha Marci bácsi különösebben alapos, tudományos színházelméleti ismeretekkel rendelkezett volna, leginkább csak csodálatos, gyönyörű színházi sztorikkal bájol el minket, egyfajta merőben privát betekintést nyújtva a kulisszák mögötti világba, mégis – állítom – többet tanultunk nála így színházi etikából, emberségből, mntha szigorúan megszabott tanterv szerint adott volna elő valamely hivatalos színháztörténeti szakkönyvből. Egyszóval imádtuk és rajongtunk érte. Teljesen függetlenül attól, hogy szakmailag csakugyan alkalmasnak tartotta-e valamelyikünket a pályára avagy sem.
Maximum: Ma már világosan látom, hogy nyilván nem mindegyikünket tartotta istenáldotta tehetségnek, mégis – kivétel nélkül – valamennyiünkkel el tudta hitetni, hogy érdemes küzdeni, és hogyha igyekszünk, ha a maximumot tudjuk kihozni magunkból, ott lesz a helyünk a világot jelentő deszkákon.
Börtön: Az is ritkán adódik az ember életében, hogy önmagáról annyi őszinte, kitárulkozó, leleplező véleményt ismerjen meg, mint amennyi az ügyében megejtett számtalan tanúvallomásban szerepel.
Felsimerés a zárkában: Milyen esendők is vagyunk valamennyien, a magunk nevetséges kis sérelmeivel, régről hordott sebeinkkel, kicsinyes bosszúállásainkkal! Alapjában véve milyen nevetségesen egyformák vagyunk mind! Az az én fene nagy “másságom” – örökös különállásom dédelgetett alapja – pillanatok alatt úgy olvadt szét, mint vaj a napon, és – miközben nyeltem a kesernyés cigarettafüstöt és a könnyeimet – úgy éreztem magam, mint aki hosszú, fáradságos utazásból megtérve hazaérkezik végre. Ugyanakkor könnyűnek, frissnek, szabadnak éreztem magam. – Szabadnak??? – tettem fel magamnak a kérdést. Igen. Szabadnak. Úgy éreztem, valamiképp igenis megszabadultam egyfajta rettenetes kényszer alól. Attól, hogy olyan magától értetődően engedelmeskedjek a gyűlölet parancsának. (…) Megtagadtam a gonoszt. Szabad vagyok.
Várkonyi: Nem mintha Miskolcon vagy akár a József Attila Színházban bárki is éreztette volna velem: nem igazán tartozom közéjük, az is elég volt, hogy tudtam: egyikük sem önmagától szorgalmazta szerződtetésemet. Talán ez is egyik oka annak a földöntúli, szívdobogtató, eufórikus örömnek, amely titokban elfogott, amikor több mint másfél évtizedes különválás után ismét ott ülhettem Várkonyi Zoltánnal, ismét egy igazgatói szobában, és ismét szerződést nyomott az orrom alá. (…)
A pillanat nyilvánvaló jelentősége ellenére sem mutatott egyikünk sem különösebb megrendülést, mindketten közönyösen, felületesen elviccelődtünk, csakugyan 5 perc alatt le is zajlott az egész procedúra. De tudtam, érzetem, holtbizonyos voltam benne: életem talán legfontosabb lépését tettem meg ezzel. (…)
Vígszínház: A színész életének legfontosabb, mindent meghatározó korszaka a harminctől negyvenig terjedő időszak. Ekkor játszhatja el a színpadi világirodalom legjelentősebb szerepeit. (…) Nos, pontosan ez maradt ki az én művészi életemből. Kárpótlásul viszont Várkonyi jutott nekem: az örökké sziporkázú szellemű varázsló, a gyunyoros, fanyar, szellemes vivőr, az istenek kegyeltje, a vasárnapi ember, a Nap fia. (…) Mindig is az egész életét tette fel a játékra. Hát hogy a fenébe ne éreztem volna úgy, hogy a vígszínházi szerződésemmel megfogtam az isten lábát! Nincs az a megaláztatás, nincs az a megalkuvás, nincs az a kompromisszum, amely ne érné meg, hogy ott lehetek ennek az embernek a közelében. Megaláztatás, megalkuvás, kompromisszum? Igen, akadt olyan is.
Kislány: Amikor megszületett a kislányom: kaptam Várkonyitól egy névjegyet (amelyen jellegzetes, alig olvasható macskakaparásával csak ennyi állt: “Gazsi unokám számára ezennel tisztelettel megkérem a lányod kezét”.
Mindeközben: Mindeközben meg észrevétlenül lezajlott, megtörtént az, amit egyébként úgy hívunk: élet. Nos az enyém mindenképpen a színházban zajlott, egy volt vele, úgy is mondhatnám: jellegzetesen színházi élet volt.
Buké: Volt akkoriban a színháznak egyfajta “bukéja”, “szexepilje”, olyasfajta különleges vonzereje, amilyet semmilyen más médium nem gyakorolhat a közönségre.
Se a publicisztika, se a szépirodalom, se a mozi, se a tévé, se más. Azt hiszem, azért lehetett a színháznak olyan kivételes hatása, mert ez volt az egyetlen hely, ahol a közönség esténként összegyűlve, egyfajta közösséget alkotva, sokadmagával tudott “másképp-gonolkodóként” fellépni, tetszésével, tapsával, a színpaddal való együttlélegzésével, a hivatalos világgal való egyet nem értésének tudott kollektíve hangot adni.
Hamlet: Azt mondja Hamlet: “A színjáték feladata most és eleitől fogva az volt és marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek”. Kevésbé eufemisztikusan fogalmazva tehát: arra való a színház, hogy pofájába mondja a nézőknek, milyen szemét világban élünk. Csehovról meg feljegyezték, arra a kérdésre, hogyan fogalmazná meg egyetlen mondatban az életművét, így válaszolt: “De rondán éltek, urak!” A színész számára nincs is nagyobb kielégülés, mint hogy egy képzeletbeli alakon keresztül – felnagyítva, az általánosság szintjére emelve – felmutathatja saját legbensőbb traumáit, kudarcait, fájdalmait, kínlódásait.
Saját: Mindig csak az volt képes meglódítani a képzeletemet, ha a saját múltamban, a saját álmaimban, vágyakozásaimban kutakodva találtam olyan mozzanatot, amely valamiképp rímelt a megteremtendő alak jellemével, a konkrét színpadi szituációval. Csakis ezen a nyomon elindulva voltam képes valamelyest élő figurát létrehozni. Ha meg nem találtam ilyen nyomot, rendre meg is buktam. De
adódtak olykor áldott pillanatok is. Amikor – szó szoros értelmében, csakugyan “eljön az isten”. Amikor világosan hallatszik az angyal szárnyának suhogása.
Ványa: Ilyen volt számomra a Ványa bácsi. (…) H.I., a rendező, Ruttkai (aki akkoriban tudta meg, hogy halálos kór fenyegeti), Latinovits (aki akkoriban épült fel a szívinfarktusából) és jómagam (aki akkoriban értesültem arról, hogy komoly működési zavarok mutatkoznak a jobb vesémben). Jóllehet a darab – szorosan véve – korántsem efféle gondokat tárgyal, a négy résztvevőnek ez a különleges, rendhagyó állapota mégis mélyen meghatározta a közös munka alapfeltételét. Egyfajta azonos ritmust, “egy húron pendülést” hozott létre, pontosan meghatározta a tétet, mire is megy voltaképp a játék. Bizony nem másra, mint életre-halálra. Így dolgoztunk heteken keresztül. Egymás szemvillanását lesve, hozzáidomulva a másik legkisebb rezdüléséhez is, tovább építve, amit a másik elkezdett, ki-ki saját élménytárából új motívumot indítva, hogy aztán a másik rátelepedhessen, pontosan úgy, mint amikor a cirkuszi artisták gúlát alkotnak.
Repülés: Az egyik felmászik a másik vállára, s ott egyensúlyoz. Aztán a harmadik felmászik a második vállára, s végül a negyedik is felkapaszkodik a gúla tetejére, és meg se áll, amíg rá nem áll a legfelül álló negyedik vállára. Aztán jön a második, a harmadik is és így tovább… és akkor már ott lebegnek a levegőben mind a négyen, és mindegyikőjük rég úgy érzi már, hogy nemis a többiek nehezednek rá súlyukkal, ellenkezőleg, ő az, aki belecsimpaszkodik a többiekbe, így lebegnek, röpködnek, egymásba kapaszkodva, egymást támogatva, egymás lélegzetvételét figyelve, egymás gondolatait lesve, mind szédítőbb magasságokba, és betölti őket az egymásrautaltság csodálatos érzése, a félelmetes életveszély és ugyanakkor a tökéletes biztonság együttes tudata, a “repülés boldogsága”.
Kapcsolat: Mély meggyőződésem (több mint félévszázados színpadi tapasztalaton is ezt támasztja alá): két ember kapcsolata soha nem szavakon múlik, mondhatsz akármit, ígérhetsz fűt-fát, lehazudhatod a csillagot is az égről, ha nincs mögötte igazi fedezet, ha nincs tétje, ha nem teszed fel rá az életed, semmi hatása nem lesz.
De ha valódi figyelemmel fordulsz feléje, ha csakugyan érdekel, kicsoda-micsoda, ha igazi energiát fektetsz a kalandba, és nem lankadsz el a küzdelemben, akármeddig is tartson – hetekig, hónapokig, évekig – nincs az a zárkózott teremtés, aki egy idő múlva meg ne nyílna.
Harmadik feleség: Ott ültünk kettesben új otthonom szedett-vedett kanapéján, késő este volt, zavartan, szótlanul szedelőzködött már, hogy hazamenjen, amikor azt mondtam nei: Ne menj el! Maradj velem!
Meglátod, tejben-vajban fürösztlek majd! 28 éve élünk boldog házasságban. Mégis arra az esetre, ha – ne adj isten – nehézségek merülnének fel, mindig készenlétben tartok fél liter tejet és egy csomag vajat, hogy elmondhassam: – Parancsolj, a fürdő előállt!
Kívánság: Az öregeknek, fáradtaknak, kiégetteknek azt kívánom, hogy találjanak vigaszt a fiatalok élni akarásában, kirobbanó életörömében, még akkor is, ha ez olykor udvariatlanságban, tapintatlanságban, kíméletlenségben nyilvánul meg. Gondoljanak arra, hogy ők már voltak fiatalok, de a fiatalok nem biztos, hogy lesznek öregek. A fiataloknak meg azt kívánom, legyen türelmük kivárni, amíg végre kiszoríthatják az öregeket a pozíciójukból. Nem olyan biztos, hogy egyértelműen örömük lesz benne.
Forrás: MTI, Színház Online, Film Színház Muzsika, Darvas Iván: Lábjegyzetek