Kellett hozzá egy régebbi álom, a privát kert, egy csapat és művészbarátok, mely néhány hónap alatt létrehozta Zamárdiban a Sandorella Művészudvart, a nyári szabadtéri színházat és alkotóműhelyt. Az első évadról és távolabbi tervekről is beszélgettünk a projekt művészeti vezetőjével, Léner Andrással.

Léner András: Belinszky Gabriella, a Sandorella Művészudvar alapítója régóta vágyott rá, hogy valamilyen saját kulturális projektet hozzon létre. Én ebbe teljesen véletlenül, egy közös ismerősünk révén csöppentem bele május elején.  Gabriellával korábbról nem ismertük egymást, de ő régebben látta a Grecsó Krisztián regényből, a szerző által színpadra írt Mellettem elférsz rendezésemet a Rózaavölgyi Szalonban. Az első találkozásunkkor rögtön egymásra hangolódtunk, s felkért a Sandorella  nyári programsorozatának összeállítására. Gyorsan kellett megterveznem a műsort, a műsortervvel együtt felállt egy jól működő színházi struktúra, komoly színpaddal és színpadtechnikával. Gabriella mediterrán hangulatú udvarában létrejött egy szabadtéri színház, ami a vártnál is sikeresebben startolt.

Ez a személyes tér – nézőként szeretjük ezeket a játszóhelyeket – mit adott hozzá az előadásokhoz?

Léner András: Bizonyos szempontból ez a hely sexepilje is. Nagyon sok szabadtéri színház működik, a Balatonnál is évről-évre nő a számuk, és mindegyik jobbnál-jobb műsortervet kínál a nézőinek. A Sardonella Művészudvar különlegessége – amellett, hogy ez is egy profi színházi vállalkozás – részben a családias atmoszféra, másrészt a helyszínnel jól harmonizáló előadások. Itt a néző olyan vendégszeretet kap, amit máshol csak a civil életében, a barátaitól kaphat meg. A színpad-nézőtér határa, ha egyáltalán létezik ilyen, nálunk feloldódik. Nem forszírozottan, manipulálva, hanem természetesen, magától értetődően.

A legtöbb nyári szabadtéri színháznak már egy évvel korábban megvan a következő évi műsorterve, a Zamárdiba meghívott művészek és előadások több nyári helyszínen is szerepeltek. Hogy sikerült ebben az igen rövid időben megnyerni a művészeket? 

Léner András: Nagyon megható volt, hogy a kollégák, a barátok, akiket hívtam, azonnal igent mondtak. Az is hamar kiderült, hogy ez a színházi elgondolás, ahogy a Sandorella Művészudvar nyarát megterveztük, életképes terv volt. Sok olyan gondolat is megfogant a munka kapcsán, ami önmagán túlmutat, s aminek a fontosságát és a strukturális jelentőségét majd később tudjuk a projektben részt vevő kollégákkal továbbgondolni. Sokat segített a műsor összeállításánál, hogy akiket meghívtam, azok mind a barátaim, vannak közöttük tanítványaim, van akivel dolgoztam már korábban, és talán egy kicsit nekem is szóltak ezek a gyors igenek.

Azt is gondolom, hogy a meghívott kollégák szimpatizáltak a megszülető színházzal, valamit ők is hozzá akartak tenni a projekthez és segíteni akarták. Amire külön büszke vagyok, hogy az egyetemi hallgatóimmal öt nap alatt készítettünk el a Shakespeare szonettekből, monológokból, jelenetekből egy egyfelvonásnyi anyagot. Olyan szövegekkel dolgoztunk, amikkel év közben nem foglalkoztunk. A legerősebb visszajelzés a teltházas előadás volt, ami azért fontos, mert a Sandorella bebizonyította, hogy nemcsak nyári színházként tud működni, hanem alkotó színházi műhelyként is. Ha a színházcsináló akarat a színházat csinálók és a kultúrát szerető civilek részéről megvan, és ezt hagyják, akkor létre tud jönni egy működő, egymást segítő rendszer, ami funkcionál, sőt elkezdi magát generálni.

Az is ennek a civilségnek a része, hogy például a Zamárdi Értékvédő Egyesület is támogatta a színház létrejöttét? Anyagiakban is, vagy ez eszmei mellé-állás volt?

Léner András: A projektünknek csak eszmei támogatása volt, kizárólag magántőkéből jött létre.

Az Értékvédők egy civil szervezet, akik amikor tudomást szereztek rólunk, egyszer csak megjelentek az udvarban, és létrejött egy barátság köztünk és egy elhatározás a későbbiekben létrehozandó win-win együttműködésről.

Az előadásokban talán közös lehetett – Hegedűs D. Géza Kodály zenei tételei között megidézett Ady versei, Cserna Antal Írd újra Shakespeare monodrámája, Fesztbaum Béla Pesti polgár estje, a Cohen est, Vecsei H József Attila műsora – hogy mindegyik emberi sorsokról szól.  Ez mennyire volt a műsorterv összeállításánál vezérfonal?

Léner András: Ez nagyon fontos volt, tematikája is lehetne az első évadunknak. Vecsei Hasi az előadásán látva a teltházas nézőteret mondta, hogy ő még nem élte azt át, hogy az ország egyik legszomorúbb előadásán nyáreste a Balatonon ennyien vannak. Fontos volt, hogy egy számunkra jól megfogalmazott esztétikai mondanivalót is hordozzanak az előadások. A közönség egyértelmű, szeretetteljes fogadtatása arról is szól nekünk, hogy valami olyan területre tévedtünk, ami a színháznak egy megkerülhetetlen pillére. A nálunk bemutatott előadások, legyen az kortárs tánc, monodráma, egyetemi vizsga, mind az emberi sorsokról akart szólni más-más színházi megközelítéssel.

Jónéhány előadásuk lesz még augusztusban. Balázs-Valler Kata Edith Piaf estje a fiatalkori és idős művész „párbeszédét”, vívódásait állítja színpadra.

Léner András: Nagyon izgalmas előadás, amiben nagyon sok művészeti ág – a báb, a próza, a zene – együtt jelenik meg. Gazsó L. Ferenc estjét az általam rendezett Add tovább est ihlette meg. Nekünk az egy nagyon fontos előadás volt, amiből azután lett egy könyv is, ennek kapcsán született a mostani est gondolata, ahol színészkollégákkal, Kovács Pankával és Illés Danival jeleneteket állítunk színpadra Gazsó L. írásaiból. És szintén nagyon várom Pataky Klári Pillangó ballada c. előadását.

A Pillangó balladát 2006-ban mutatták be, tizenhét éve Nagy Csilla táncolja. Érdekes lehet, hogy egy ilyen hosszú ideje menő előadás hogyan reflektál az elmúlt időre.

Léner András: Én a bemutatóját láttam anno a Trafóban, aztán vezető rendezőként meghívtam az előadást a Budapesti Kamaraszínházba is. És persze ilyenkor az embernek a saját elmúlt tizenhét éve ötlik fel. Nagyon sok minden történt azóta mindannyiunkkal. Amikor Klári ezt az előadást bemutatta, én éppen Kaposváron voltam fiatal rendező. Rengeteg emlék. Klárit ismerve, ez az előadás nem egy tizenhét éve tartó sikerszéria, hanem folyamatosan alakul a különböző életszakaszokban. Nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatására. Vecsei H. Mondjad, Atikám estje nálunk a kétszáz-harmincadik volt, s azt mondta, hogy az egyik legjobb előadása volt. Müller Péter Sziámi Cohen-estje is régóta megy, de mint mondta, nagyon más volt itt, Zamárdiban. Minden előadást nagyon komoly munka előzött meg, rengeteg készülés. Futó előadások, régóta játszott sikerelőadások, de mind nagyon komolyan vették a jelenlétüket, s azt hiszem, a közönség egy új arcukat ismerhette meg az előadóknak itt.

A neten kering egy videó-összeállítás Andrásról, mely a gyerekkori első szerepektől a máig, rendezések, tanítás, fotókkal mutatja be a szakmai életét. Egy ilyen munka, mint a Sandorella-projekt, önreflexió is? 

Léner András: Nem is annyira önreflexívnek mondanám, inkább személyesnek. Minden színházi munka személyes, különben nincs értelme. Ebben a mostani évadban tudatosan vállaltam nagyon kevés rendezést és nagyon sok tanítást. Az első nyári évadunkban a személyességet gondolom fontosnak, illetve azt, hogy itt össze tudtam rakni egy olyan struktúrát és műsortervet, ami egy működő színházi rendszer. Ezt nagyon fontosnak tartom, nem csak az én életemben. Ha van egy olyan művészetpártolói attitűd, mint Belinszky Gabrielláé, ez párosul szakértelemmel és engednek megkomponálni egy olyan struktúrát, ami működik, az fantasztikus és nagyon fontos. Ebben a struktúrában azok a színházi figurák, mesterek vannak jelen, akik vagy tanítottak, mint Babarczy László vagy Huszti Péter, akivel tizenöt évig tanítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és azok a színészek, rendezők, akikkel dolgoztam, dolgozom. Ez nagyon jó! Tök egyszerű a recept: ha hagynak minket dolgozni, akkor az működik.

Felmerült-e, hogy legyen a Sandorellának egy téliesített változata is?

Léner András: Abszolút. Ez a terv, ezen dolgozunk és gondolkozunk, hogy egy egész évadban működtethető vállalkozás legyen. Azt a brandet, amit az első évadban próbálunk felépíteni, nem szabad elveszítenünk, de meg kell próbálnunk ellépni afelé, hogy nagyobb léptekben gondolkozzunk, esetleg saját produkciókat is létrehozzunk. A familiáris légkört megtartva szeretnénk nyitni és beengedni más, adott esetben komplett színdarabokat is. Gőzerővel dolgozunk rajta.

Szerző: Marton Éva