„Egy kötéltáncos alázatával és bátorságával élt” – Tolnay Klárira emlékezünk
2020. július 17., péntek 06:00
1914. július 17-én született Tolnay Klári kétszeres Kossuth-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
„Gaál Béla kora tavasszal, még a vígszínházi jelentkezésem előtt többszöri figyelemre méltatott. Ez abból állt, hogy alaposan kikérdezett és meghívott magán filmiskolájába. Emlékszem, ott egyszer a nevekről is szó esett. A könnyen megjegyezhető, magyaros hangzású családi neveket kedveli a közönség – mondotta, majd kifejtette: bizonyos szerepkörökben nélkülözhetetlen a választékos keresztnév. A Rózsi cselédlányhangzású. Ellenkeztem: a Rózsi szép név, igaz, Mohorán minden második tehenet így hívnak. Aztán engedtem: szólítsanak ezentúl Klárinak.” (Részlet Tolnay Klári: Egyes szám első személyben c. könyvéből)
Tolnay Klári pályájáról:
Bár Tolnay Klári a fővárosban született, a Nógrád megyei Mohora faluban töltötte gyermekkorát apja középbirtokán. Elemi iskoláit itt végezte, majd Balassagyarmaton bejáró diák volt a polgáriban. Két évet a nyíregyházi angolkisasszonyoknál tanult, majd Debrecenben érettségizett felsőkereskedelmi iskolában.
Gyerekkorától kezdve énekelt és zenélt, majd rokona, Bókay János szerkesztő bátorítására meghallgatásokon vett részt Rajnai Gábornál, Heltai Jenőnél és Hevesi Sándornál. Kezdeti – erős palóc tájszólása miatti – kudarcok után Gaál Béla filmrendező karolta fel, és így filmszínészként indult karrierje a Hunnia Filmgyárban.
Az apácának készülő fiatal lány első színházlátogatásai után, a színész és a néző varázslatos kölcsönhatása által megbabonázva döbbent rá arra, hogy Tháliát szeretné szolgálni.
Első jelentős alakítása a Meseautó volt, ebben a főhősnő, Kovács Vera (Perczel Zita játszotta) barátnőjét, Sárit alakította. A sikernek köszönhetően 1934-ben a Vígszínház szerződtette, és 1946-ig volt a társulat tagja. Két évig a Művész Színházban játszott, majd egy rövid időre, (a társulat lelkével foglalkozó) igazgatóként visszatért az akkor a Magyar Néphadsereg Színháza nevet viselő Vígbe, 1950-től haláláig a Madách Színház társulatát erősítette.
Gazdag életpályáján megannyi emlékezetes színpadi szerepet alakított. Volt Júlia és Julika, eljátszotta Csehov nagy nőalakjai közül Jelena Andrejevnát és Irinát, de volt Szonya (Bűn és bűnhődés), Natasa (Éjjeli menedékhely), alakította Nórát, Blanche-t (A vágy villamosa), a Macskajáték Gizáját, a Warrenné mestersége címszerepét, és otthonosan, eleganciával mozgott a könnyebb műfajban is, elég csak A nagymama címszerepét, a Harold és Maude, a Kései találkozás vagy az Aranytó női főszerepeit említenünk. Kollégái így jellemezték:
„Szelídsége akár a kendőbe csavart kés, nyugalma belső anarchiát takar, mosolya elriasztja az ördögöt.”
A háború előtti filmszalagok őrzik a Katyi, Az én lányom nem olyan, A kölcsönkért kastély, A hölgy egy kissé bogaras, a Tóparti látomás, az Egy csók és más semmi című filmek alakításait. Kortárs történetekben és klasszikus irodalmi alapanyagok mozi- és tévéfeldolgozásaiban egyaránt hiteles volt, és mint a korai előadök, köztük Déryné, akit maga is megformált, sokat fordított.
„Bajor Gizitől kaptam életem legfontosabb instrukcióját. A Kis Katalint játszottuk a Vígszínházban. Bajor bejött az öltözőbe. (Hogy jött be és hogy gratulált!) Amikor kettesben maradtunk, ezt mondta: »Tudod, én arról vagyok híres, hogy agyonmügyürkézek mindent, te meg arról, hogy a legegyszerűbb színésznő vagy. De vigyázz, mert az egyszerűséget csak egy lépés választja el a szürkeségtől. Ha előadásra készülsz, egy óráig fested magad. Vastagon meghúzod a szemöldöködet, kékre fested a szemhéjadat, miért hiszed, hogy a játékot, a szövegmondást nem kell felnagyítani, aláhúzni? Kell az egyszerűség, de a színpadon az más. Ha nem nagyítasz, nem színezel – a játék unalmas lesz.« Azóta valahányszor festem a szemem, ez jut eszembe” – nyilatkozta 1977-ben. De
Tolnay Klári ebben az aláhúzásban, nagyításban is finom, gyengéd tudott maradni.
Utolsó szerepe a Régimódi történet apácafőnöknője lett volna, a próbafolyamat közben hunyt el.
Magát így jellemezte annak kapcsán, hogy miért nem tanít: „Nappal én borzasztóan privát vagyok. Kötésminták, fűszerkeverékek, jó olvasmányok foglalkoztatnak. Azt hiszem, a növendékek összesúgnának a hátam mögött, hogy megint a rózsaszín blúz, a fakó kötött mellény és a barna rakott szoknya van rajtam, a cipőm is ódivatú, bottal járok. Nappal nem vagyok színésznő. Milyen példát, útravalót adhatnék a növendékeknek délelőtt tízkor, amikor színházilag zárva vagyok? A harmadik csengőszó utáni Tolnay Kláriról amit mondhatok, elmondom a színpadon. Ezek a dolgok nappali fényben elhomályosodnak. A színházat nem lehet megtanulni, az életet igen. A színházak is megsínylenék, ha az esti csillagot minden tanítványom tolnaysan köszöntené.
„A régi filmeken alakított modern, huncut lány fokozatosan ért valódi jellemábrázoló művésszé, gyönyörű negyvenessé, majd jó humorú, bölcs és okos idős hölggyé.
Elérte, amiért színésznő lett: hatott közönségére. Mindezt a kötéltáncos alázatával és bátorságával”
– írta róla Góg Laura.
„A színházban az összes érzékszerveket meg kell mozgatni. A szemre, a fülre… a szívre kell hatni, és ez az út vezet az észhez is. A színház a ma vallása” – vélte Tolnay Klári.
“Törékeny óriássá nőtt varázsló” – Huszti Péter sorai Tolnay Kláriról
Ravaszkás mosolyú, kedves, rosszalkodó, bölcs gazfickóvá sokkal később vált. Volt egy régen dédelgetett álma, egy nagy vágya, egy különös darab, a Maude és Harold. Bizarr történet, kötéltánc. Egy kicsit félt is tőle mindenki. Egy nyolcvanéves öregasszony és egy tizenkilenc éves fiú csodálatos barátsága, amely néhol veszedelmesen súrolta a szerelem határát. Engem izgatott a történet, és főleg ez az új Tolnay Klári, ez a törékeny óriássá nőtt varázsló. Mert az lett.
A próbák megint az életről szóltak, s valahogy olyan természetes volt minden. Mintha mindenki egy kicsit a saját szövegét mondaná. Maude, ez a tüneményes kis öregasszony Klári hangján beszélt, az õ hangján lázadozott és harcolt.
Harcolt az életért, a szabadságért, a szépségért. Akkor talán nem így nevezték, de „zöld” volt, fű-, fa-, virág- és állatvédő. És ami a legfontosabb, embervédő.
És a darab szerint tanításával megváltotta a lelkibeteg, depressziós fiút, megtanította őt örülni, szeretni, sírni és meglátni a csodát. Élni! És mikor elvégezte a küldetését, boldogan meghal, mint egy angyal. A darabot a próbák alatt egyre jobban megszerettük.
Klári tökéletes Maude-dá vált, s nemcsak mint színész, hanem mint ember is. Hihetetlen volt ez a változás. Már nem érdekelte az idő, a szépség, a messzetűnt ifjúság. Koránál tíz évvel idősebb anyókát játszott, s ezt a maszkot nem is vette le többé magáról. A próbák alatt hangoskodott, rosszalkodott, mint a darab rendezője, állandóan rendet kellett tartanom, rászólni, mint egy tanár, intővel fenyegetőzni. Ezt ő borzasztóan élvezte, de nem javult meg. Sőt,
a játszótársakat is magával vitte a rosszaságba, a csínytevésekbe.
Az egykor megközelíthetetlen, könyörtelen fegyelmet követelő, szigorú nagyasszony: Tolnay Klári.
Forrás: Színház Online, Góg Laura, MTI, Fortepan