1937. július 3-án született Sir Tom Stoppard cseh születésű brit drámaíró, Oscar-díjas forgatókönyvíró.
“Minden kijárat egyben bejárat valahova”.
Angolnak születni felér egy lottóötössel?
A morvaországi Zlínben született Tomas Straussler néven, apja a világhírű Bata cipőgyár orvosa volt. A család Csehszlovákia német megszállása után, 1939-ben Szingapúrba menekült, ahol a Bata gyárnak telephelye volt. Innen Tomas és öccse anyjukkal Ausztráliába utaztak tovább, az apa a brit hadsereg önkénteseként Szingapúrban maradt, és 1941-ben meghalt. Ugyanebben az évben költözött a csonka család Indiába, Dardzsilingbe, ahol az anya feleségül ment Kenneth Stoppard brit őrnagyhoz, aki a nevére vette a két gyereket.
Az őrnagy büszke és öntudatos állampolgár volt, véleménye szerint angolnak születni hozzávetőleg a lottóötössel ér fel, amit gyakorta hangoztatott is mostohafiainak.
Felnőttként kezdte kutatni zsidó gyökereit
Amikor az 1990-es évek elején, a kommunizmus bukása után az akkor már befutott író szembesült az anyja által addig titkolt ténnyel, hogy mind a négy nagyszülője zsidó volt, akik koncentrációs táborban haltak meg, kutatni kezdte zsidó gyökereit. Mostohaapja önérzetét ez mélyen sértette, és felszólította, hogy ne használja a Stoppard nevet, mert nem szeretné, ha a zsidókkal hoznák összefüggésbe. Az író ezt visszautasította, mondván: ezen a néven lett világhírű, és ostobaság volna nevet változtatni.
17 éves korában otthagyta az iskolát
A család 1946-ban Angliába költözött. Tom tizenhét éves korában otthagyta az iskolát, újságíró lett Bristolban. Többek között színikritikákat írt, bejárása volt a Bristol Old Vic színházba, a teátrumi világgal ekkor kezdődött a kapcsolata.
A Rosencrantz és Guildenstern halott tette ismertté
Az ötvenes évek elején írta meg első rádiójátékait és színdarabját, amelyet Hamburgban, majd Londonban is bemutattak. 1962-63-ban a londoni Scene magazinnak dolgozott, 1964-ben a Ford Alapítvány ösztöndíjával Berlinben alkotott. Itt írta meg a Rosencrantz és Guildenstern találkozik Lear királlyal című egyfelvonásos verses komédiáját, amelyet később kibővített, és áttett prózába: ebből született a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabja. A művet 1966-ban az edinburghi fesztiválon olyan sikerrel mutatták be, hogy a következő évben a londoni Nemzeti Színház is műsorára tűzte. Egy csapásra ismertté vált, abszurd komédiájáért 1968-ban megkapta a rangos Tony-díjat, amelyet még három alkalommal ítéltek oda neki: 1976-ban a Travesztiák, 1984-ben Az igazi, 2007-ben pedig Az utópia partjai című darabokért. A Rosencrantzból maga az író rendezett filmet 1990-ben Gary Oldman és Tim Rothfőszereplésével.
Forgatókönyvíróként is jelentős sikereket mondhat magáénak
A Rosencratz sikere után sorra jelentette meg darabjait, amelyek közül a legismertebbek a Salto mortale című filozófiai farce (vásári bohózat), a Magritte után című szürrealista komédia, a súlyos teoretikus kérdéseket tárgyaló Árkádia, a prágai tavasz eseményeit és a Charta ’77 mozgalom létrejöttét megidéző Rock and Roll. Legutóbbi darabjában, a 2015-ös The Hard Problem (A nehéz probléma) címűben az agykutatás kérdéskörével foglalkozik. A színpadi művek mellett forgatókönyvíróként is jelentős sikereket mondhat magáénak, nevéhez fűződik többek között a Brazil, a Star Wars, az Indiana Jones, A Nap birodalma, Az Oroszország-ház, a Vatel, az Enigma, valamint a Szerelmes Shakespeare forgatókönyve is, ez utóbbiért 1999-ben Oscar-díjat kapott. Színpadi és filmes munkái mellett népszerűek rádiójátékai is, a BBC legutóbb 2013-ban a Darkside címűt sugározta, amely a legendás Pink Floyd-album, a The Dark Side of The Moon megjelenésének 40. évfordulójára készült.
“Ha Agatha Christie lennék”
“A film, ha dobozba került, azzal már nincs mit kezdeni. Kész, ennyi volt. Egy darabnak viszont jóval hosszabb élete van. Ha előveszek egy régi darabot, mert igény van rá, a próbák alatt mindig változtatok rajta. Azt se mondanám, hogy csak önös szándékok vezérelnek; olykor a tér is megköveteli a változtatást. Néhány szóval többet itt, néhánnyal kevesebbet amott, attól függően, hogy a színésznek mekkora távolságot kell megtennie. Nem a magasztos belső útra, hanem a színpadon megtett, konkrét méterekre gondolok. Nem hiszem, hogy egy darabnak szentnek és sérthetetlennek kell lennie, csak azért, mert egyszer már valahol előadták” – nyilatkozta Tom Stoppard a Magyar Narancsnak.
“Mostanában, vagy mondjuk úgy, hogy az elmúlt tíz év során, elvesztettem az érdeklődésemet a színpadi trükközés iránt. Ha Agatha Christie lennék, aki nem vagyok, és ma írnám meg Az egérfogót, szívem szerint már a darab legelején elárulnám, hogy ki a gyilkos. Ez sokkal inkább kedvemre való lenne, mint a végén fejbe kólintani a közönséget a nagy rejtély megoldásával. A titkok, trükkök és meglepetések színháza engem már nem érdekel” – fejtette ki 2014-ben.
“A szerzőnek nincs mindig igaza”
“Ifjú és bohó színdarabíróként meggyőződésem volt, hogy a színész feladata nem más, mint hogy pontosan azt a zajt reprodukálja, amit írás közben a színdarabíró hall a fejében. Kezdetben csak az érdekelt, hogy a végeredmény az legyen, amit magamban elképzeltem. Hogy mi megy végbe a színészben, hogy megtörtént-e a megértés folyamata, az efféle apróságok hidegen hagytak. Idővel azt is megtanultam, hogyan lehet türelmesnek lenni. (…) Nemcsak azt kellett megértenem, hogy a színésznek a saját eszközeivel kell eljutnia a szerepe lényegéhez, de azt is, hogy a szerzőnek nincs mindig igaza. Nem biztos, hogy az a legüdvözítőbb, ha minden sort úgy mondanak ki, ahogy azt én elterveztem. Meg kellett tanulnom hallgatni másokra, meghallani és elfogadni, ha másnak jobb ötlete támad. Élénken él bennem, mit mondott az első rendezőm, amikor odáig jutottunk a szövegben, hogy itt most két szereplő ordítozni kezd egymással. Azt mondta: micsoda elcsépelt poén, az én színészeim nem fognak a színpadon ordibálni! És igaza volt. A szerző dolga leírni, hogyan olvassák a darabját, de hogy azt hogyan fogják eljátszani, más tészta. Én leírtam, hogy két ember ordibál egymással, és ezzel kifejeztem, hogy egy érzelmileg túlfűtött jelenetről van szó, de itt megáll a kompetenciám, és ha a rendező vagy a színész úgy látja jónak, akár suttogva is előadhatják” – fejtette ki Tom Stoppard.
Őt választották a “legnagyobb élő színdarabírónak”
Munkásságáért számos rangos díjat kapott, a négy Tony- és az Oscar-díj mellett 2013-ban a PEN nemzetközi írószövetség Pinter-díját, 2014-ben a “legnagyobb élő színdarabírónak” járó különdíjat vehette át a London Evening Standard 60. színházi díjkiosztó gáláján, 2017-ben neki ítélték az America Awards irodalmi életműdíjat. 1997-ben lovagi címet, 2000-ben pedig Becsületrendet kapott.
“30-40 éven át megtartottam magamnak a titkot”
Az író 2002 óta a neves London Library igazgatója, 2017-től az oxfordi St. Catherine’s College vendégprofesszora.
Műveit a kritikusok szellemesnek, jól átgondoltnak, élvezetesnek és többnyire filozofikusnak tartják, az általános közvélekedés szerint írójuk nagyon okos ember. Stoppard azonban egy interjúban szellemesen ellentmondott ennek: “Darabjaimban a mély és a széles körű ismeretekkel rendelkező író benyomását keltem. Valójában olyan vagyok, mint egy szarka, onnan kapkodok fel csecsebecséket, ahol éppen találom őket. Úgy látszik, mintha 30-40 éven át megtartottam volna magamnak a titkot, hogy tulajdonképpen nem tudok semmit. Csupán azt a benyomást keltem, mintha tudnék.”
Upor László dramaturg a Színház folyóirat hasábjain azt írta róla: “Láthatóan két dolog érdekli Stoppardot szenvedélyesen: egyrészt az ember, másrészt minden más. Sokáig tűnhetett úgy, hogy ez a mindenmás oly mértékben nyűgözi le és bűvöli el, hogy az emberre nem marad elegendő figyelme. Valójában ez sosem volt igaz. Az egyiket mindig is a másikban kereste, amaz visszfényében és összefüggéseiben mutatta föl emezt”.
Forrás: The Guardian, Magyar Narancs, MTI, Színház, Színház Online / Színház.org