Elmenni könnyű, megérkezni nehéz, de hazatérni lehetséges-e egyáltalán? – ilyen kérdéseket feszeget új, Haza című regényében Tompa Andrea, író, színikritikus, a Színház folyóirat főszerkesztője aki az elmúlt 30 évben a saját bőrén élte át, milyen országot váltani. Ma már mindkét hazájában otthon érzi magát, de sokáig még magyar útlevelével a zsebében is úgy gondolta, hogy egy nagyobb szél el tudná fújni. A 24.hu kérdezte.

A TELJES INTERJÚ ITT OLVASHATÓ.

A kérdésre, ha meghallja azt a szót, hogy „haza”, milyen kép, érzés, gondolat villan be először, elmondta: „Mindenképp a haza vezető úthoz kötődik. Életem elmúlt harminc évében számtalanszor tettem meg a két város közötti utat. Olykor repülővel, ami praktikusabb, de legtöbbször vonattal vagy autóval, ami több időt hagy a lelki megérkezésnek is. Ez az út két meghatározó szakaszból áll. Először van egy síkság része, amit nagyon szeretek, mert a vonatból kinézve nagy tágasságot és sok állatot lehet látni. Aztán jön egy hegyi szakasz, ami sokkal fenségesebb, de a fenségeshez a veszély is hozzátartozik. A személyes hazafogalmamhoz tehát mindkét érzés szorosan tapad: egyfelől a nyugalom, tágasság, otthonlét és biztonságérzet, de ugyanúgy a fenyegetettség is.”

Arról, miben rejlik a fenyegetés, elmondta: „Például a magyar-román határhoz kötődő tapasztalatokban. Ezek nem feltétlenül az én emlékeim, de óhatatlanul bevillannak olyan képek is, amiket anyám, nagymamám tapasztalt. A vegzálás, a feszültség, a határoknak az állandó átrajzolása és dobálása. Szegény nagyanyám élete jó példa: ki se mozdult a városából, mégis négyszer váltott állampolgárságot. Én szerencsés vagyok, most úgy érzem, hogy mindkét hazámban tudok otthon lenni, de a „haza” fogalmában kódolt veszélyérzet nem múlik el nyomtalanul. Vannak ismerőseim, akik szerint soha nem lehet majd a magyar-román határon úgy átkelni, hogy az embernek ne rándulna görcsbe a gyomra.”

A felvetésre, miszerint Haza című könyve épp azt mutatja meg, hogy irdatlan sok érzelmi munkát követel, ha ezt a túlterhelt és elkoptatott szót valaki meg akarja tölteni személyes tartalommal, úgy reagált: „Valóban hajtott az írás során, hogy vissza akartam venni a „haza” kifejezést magamnak. Vagy ha nagyon ambiciózus vagyok, azt mondom: magunknak. A hazafi és a hazaáruló a nyilvánosság, nem a személyes létünk kifejezései, és sokszor másokra mondhatók ki inkább, mint magunkra. Nagy terhet ró rájuk, hogy végletekben gondolkodunk, így eltűnnek a személyes árnyalatok és az, hogy az elődeink hogy viszonyultak ezekhez a szavakhoz. A hazaárulózás puszta megbélyegzés. Ez abból is látszik, hogy egymillió emberből talán egy mondaná magára, mindig másra vonatkoztatjuk. A politika roppantul szereti kijelölni, kik a hazaárulók, de képtelen megmutatni azt, hogy is kell a négy fal között, személyesen patriótának lenni. Hogy milyen az, amikor valaki az érzelmeivel és a cselekedeteivel kapcsolódik a helyhez, amit ő hazának nevez, legyen az egy ház, kerület, ország, táj vagy etnikum. A hazafit többen használják magukra, de ebben is ott visszhangzik az ítélkezés. „Lám, én hazafi vagyok” – ezzel sokszor ki is jelölöm, kik nem azok. A könyvben meg akartam mutatni, hogy ezek nem feltétlenül csak a 19. századi romantikus irodalom szavai, de akár a jelenben is érvényesek lehetnek. Nem könnyű, mert tényleg nagyon erős a háttérzaj bennük, amit a saját bőrömön is tapasztaltam. Voltam én már hazaáruló, románszívű, idegenszívű, megkaptam, hogy inkább menjek haza.”

A könyv egyik alapkérdése, hogy vissza lehet-e térni arra a helyre, amit egyszer magunk mögött hagytunk.

„Létezik visszatérés, csak nem oda, ahonnan eljöttünk. Ahova visszatérünk, az már egy másik hely, mint az, ami iránt honvágyat éreztünk. A dolgok természetes alakulása és a mi belső változásaink gyakorlatilag felismerhetetlenné teszik a számunkra. Különösen igaz ez a mi térségünkben, ami a stabilitás totális hiányáról szól. Nemcsak azért, mert politikai rendszerek dőlnek össze harminc-negyven évenként, de minden mozgásban van. Elég bármelyik kelet-európai család életébe belepillantanunk, egyből kirajzolódnak a törésvonalak. Egy orvos család gyermeke cipész se lesz, egy cipészé viszont egyetemi rektor. Döbbenetes zuhanások és fölemelkedések, elszegényedések és csodás gazdagodások füzére. Ebben a történelmi viharzónában az a minimum, hogy tíz-húsz-harminc év után hazatérve nem találunk semmit abból, amit hátra hagytunk” – fejtette ki Tompa Andrea.

Arról szólva, hogy ő és a férje is részt vettek a kampányban, hogy maradjon kötelező a felkészítő tanfolyam az örökbefogadó szülők számára, majd ezt opcionálissá tette  a kormány, elmondta: „Az ezzel kapcsolatos érzéseimet két szóban is össze tudnám foglalni, de nem biztos, hogy lehozná az újság. Ahogy a javaslat felmerült, sejthető volt, hogy keresztül fogják verni a törvényhozáson, mert Magyarországon az a módi, hogy ha a regnáló hatalom valamit a fejébe vesz, azt bármi áron megvalósítja. Igazán az bosszantott fel, hogy egyetlen szakmai érv sem hangzott el a kormány részéről, miközben a szakma és az örökbefogadó szülők egységesen kiálltak amellett, hogy ez nem jó ötlet, mert az örökbefogadást tanulni kell.”

A TELJES INTERJÚ ITT OLVASHATÓ.