Decemberben lesz 80 éves a nagy színészgeneráció egyik legendás művésznője, Tordai Teri. Sal Endre, az Újságmúzeum főszerkesztője kérdezte a Mandiner oldalán. Emellett Fodor János is közölt vele friss riportot YouTube csatornáján.

A teljes interjú ITT olvasható.

„1941-ben születtem. Bele a II. világháborúba, s a későbbi szocializmusba. Édesapám hadifogságba került, amikor én még baba voltam, csak ötéves koromban láthattam újra. Szülővárosomban, Debrecenben akkora bombázás volt, hogy anyukám, velem és a nővéremmel egy nyitott teherautó platóján ment át Hajdúsámsonra, onnan pedig Egerbe. Számomra Eger mindennek az alapja” – mesélte Tordai Teri.

A kérdésre, mit kapott a főiskolán, úgy fogalmazott: „Amit most lát rajtam, a mozgást és a beszédet, utána pedig a pályatársaktól. Fiatal színésznőként lestem mindenkit. Emlékszem Tolnay Klári mosolyára vagy Pécsi Sándor intelmeire. Akkoriban minden színháznak megvolt a saját stílusa. Egy év kitérő után a Nemzeti Színház tagja voltam, de átjártam a Vígszínházba, hogy megnézzem Halász Jutkát, Béres Ilit, Szegedi Erikát. Mentem a Madáchba, hogy lássam Huszti Pétert, a József Attila Színházba pedig, hogy Voith-ot és Bodrogit. Velük voltam együtt a főiskolán, de a barátság megmaradt. Ma is rendszeresen beszélek telefonon sokukkal. Szeretem az embereket. Ezt mindig megköszönöm a templomban az édesanyámnak, mert tőle láttam, tőle tanultam.”

Arról is őszintén beszélt, hogy gyakorló hívő, ami óriási ajándék az életében: „Később arra is rájöttem, miért van szükségem erre az ajándékra. Mert mindig volt támaszom. Kezdetben az édesanyám, aztán a szakmám, ám most idős koromban is szükségem van támaszra. Nagy szükségem van a hitre, hiszen azt látom, mintha összerázták volna a világot. Zavaros, kiszámíthatatlan. Én a szeretetet hirdetem, eszerint élek, s olyan erőt kapok, ami miatt sokszor felteszik nekem a kérdést: mitől van neked olyan jó kedved, hiszen lassan nyolcvan éves vagy?”

Arról szólva, hogy miért jött haza külföldről, ahol elindult a filmes karrierje, elmondta: „Külföldön nem találtam magamat, pedig királynőként kezeltek. De én egy szocializmusban nevelkedett lány voltam, Nizzában nem tudtam, hogyan kell kinyitni a vízcsapot, mert olyat itthon még nem láttam. Emlékszem, volt egy nagy vacsora az elegáns Negresco szállodában. Ott szembesültem vele, fogalmam sincs, hogyan kell az osztrigát enni. Kicsit már tudtam németül, így megkérdeztem. Mindenki rohant oda, hogy megmutassa. Szerettek, mégsem éreztem jól magam. Inkább hazajöttem. Itt volt az anyukám, a hazám, a színház, mindent újrakezdtem. Amit kint megtanultam, az a fegyelem. Ott nincs kávézgatás, meg pletykálgatás, munka van. Eszerint is dolgoztam itthon.”