„Otthon éreztem magam velük” – Törőcsik Marival kezdődött az szfe150 projekt
2021. április 18., vasárnap 06:24
Az alábbiakban Szórád Máté vágó, az SZFE nemrég távozott tanárának sorait olvashatják, amelyben Törőcsik Maria, a Nemzet Színészére emlékezik.
6 évvel ezelőtt Törőcsik Marival kezdődött el az szfe150 projekt története. Napokig halogattam hogy felhívjam, mert rettegtem tőle mit fog mondani, és hogy vajon elvállalja-e a felkérésünket. Remegő térdekkel végül erőt vettem magamon és megpróbáltam.
Első próbálkozásra nem vette fel, de pár perccel később visszahívott. Damokos Attilával és Nagy Marcellel éppen a Vas utcában voltunk, mint akkoriban kb mindig. Annyira megijedtem amikor megláttam a telefonomon, hogy „bejövő hívás Törőcsik Mari”, hogy berohantam az Ódry színpadra, hátha ott csendesebb, vettem egy nagy levegőt, és felvettem a telefont. Miközben beszéltünk, idegességemben végig járkáltam a székek között. Azt mondta, hogy már nem szereti ha fényképezik, ezért felajánlotta, hogy inkább küld magáról egy fotót, amit használhatunk a projekthez.
#szfe150 from Mate Szorad on Vimeo.
Felvázoltam neki a koncepciónkat, és végül azt mondta: rendben, vasárnap van a premierem, hívjon utána! Hétfőn napközben Ő keresett. Először megint lefagytam, majd felvettem. „Ha le akarnak fotózni, akkor holnap délelőtt tudok menni.”
Őrült szervezésbe kezdtünk, hogy szerezzünk egy körhintát. Persze ma már lehet, hogy nem egy körhintával fotóznánk le Törőcsik Marit, de akkor nagyon hittünk ebben a koncepcióban. Miután néhány óra alatt több tucat cirkuszost és búcsúst felkerestem, hogy azonnal adjanak nekünk ingyen kölcsönbe egy körhintát, az utolsó utáni pillanatban kaptam egy telefonszámot. Felhívtam. Egy férfi vette fel, aki nagyon segítőkész volt, azt mondta, hogy már mehetünk is a hintáért. Kiderült, hogy az ő családjáé volt a Körhinta című filmben szereplő körhinta. Ezért segített nekünk.
Aznap mi voltunk a legszerencsésebb emberek a földön. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy összekaparunk valahogyan párezer forintot, és hívunk Marinak egy taxit, de ő azt mondta: „nem kell taxi, maga jöjjön értem.” Még ma is hallom a hangsúlyt a fejemben. Így hát szereznünk kellett egy kölcsön autót. Annyira féltem, hogy el fogok késni, hogy másnap a megbeszéltnél fél órával korábban érkeztem meg a házához, Attila nagypapájának enyhén szakadt, zöld színű Citröen kombijával.
Ő pedig pontosan 10 órakor megjelent a kapuban, és elindultunk. Útközben mesélt a főiskoláról, a Körhintáról, Maár Gyuláról, és a Cannes-i Filmfesztiválról. Sűrűn bele kellett pillantottam a tükörbe, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg Törőcsik Mari ül a hátsó ülésen. Pedig Ő volt az.
A fotózásról később így nyilatkozott: „Nagyon ritkán adom már be a derekamat, hiszen a 80. életévemet taposom, de a Színház- és Filmművészeti Egyetem mindig is kedves marad számomra, ez életem egyik fontos állomása. Mindig csodálnivaló, amikor egy nagy múltú iskola évfordulót tart. Jó dolog, hogy ez a három fiú számára jelent valamit, jó, hogy szeretik az intézményt. Minden új helyre nehezen megyek el, de itt egyszerűen otthon éreztem magam velük, mert megéreztem, hogy szeretnek, és ez jólesett.”
A találkozást boldog nosztalgiával szoktuk felidézni, és sokat röhögünk a saját esetlenségünkön. Például azon, hogy a fotózás végeztével, miután hazavittem Marit, zavaromban elfelejtettem neki odaadni a virágcsokrot, amit a taxira szánt pénzből vettünk neki. Ezért vissza kellett fordulnom és újra becsöngetnem. Megtisztelő volt, hogy a portré sorozatból szervezett kiállítás megnyitójára is ellátogatott, pedig akkor már nem mozdult ki olyan szívesen.
És bár ez egy vidám emlék, az utóbbi időben a részletekben egyre több a keserűség. Többé nem mehetünk vissza a Vas utcába, nincs már Ódry Színpad és az általunk ismert SZFE is csak egy emlék. És már Törőcsik Mari sem fogja azt mondani: „maga jöjjön értem”.
Nyugodjon békében. Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam vele.
Szórád Máté