Tóth András, a Vígszínház színésze is megosztja gondolatait a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye kapcsán.
Kedves emberek!
Sokat gondolkoztam rajta, hogy írjak-e ebben a témában nyilvánosan, de azt hiszem, ez az ügy minden színészt, így engem is érint. Most a színházbajárókhoz próbálok szólni.
Biztos sokan olvastátok, hogy komoly átalakítást terveznek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Egy modellváltás során alapítványi iskolává tennék az intézményt és kurátorokat állítanának az élére. Mindez az innováció és a fejlesztés szavakkal fűszerezett cukros löttyel van leöntve, hogy fogyasztható legyen.
Én személy szerint nem hiszek a cukros löttyökben, a szakmaiságban és a személyes párbeszédben viszont nagyon is. Párbeszéd helyett úgy tűnik marad a löttyös indulat.
Az utóbbi időben az egyetemet azzal vádolták, hogy nem nyújt minőségi képzést, hogy nem nyitott, hogy maradi. Nyilván a színház egy nagyon szubjektív dolog, nehéz azonosítani, hogy melyik előadás és színész jó vagy rossz.
De azt gondolom, hogy ez nem is dolgunk, hiszen jelenleg elég széles az ízlés-paletta az országban, tehát mindenki megtalálhatja a neki tetszőt. És hiszek benne, hogy ez így van jól. Mint, ahogy egy matematikai képletnek sem egy megoldása van, vagy a Blaháról eljutni a Parlamentig sem egyféleképpen lehet, úgy a művészetben sincs jó színház és rossz színház, de pláne nem jó ízlés és rossz ízlés. (Ez az állítás feltételezi, hogy az alkotó a legjobb tudását és tehetségét belefektette a munkába.) Mert az élet nem egy Disney mese, ahol vannak sötét gonoszok és színes jók.
Sokan tudjátok, hogy nyolc testvérem van és hogy édesapám görög-katolikus pap. “Klasszikusabb gondolkodásban” nőttem fel és így kerültem a Színművészetire, amit bizonyos fórumokon liberális agymosodának neveznek, máshol meg azt állítják, hogy nem szolgálja a nemzeti öntudatot.
Az első vádhoz csak annyit, hogy annak idején az osztalyfőnököm azt tanácsolta, legyek bátor, mert olyan erős gyökerekkel rendelkezem, hogy soha nem fogok létérni a helyes útról.
A másodikon csodálkoztam őszintén, hiszen minden tehetséges színész, rendező, dramaturg, kameraman, bábos, televíziós műsorszerkesztő stb. újabb és újabb lehetőséget biztosít arra, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra.
Ehhez semmi másra nincs szükség mint tanulásra, nyitott szemléletre és rengeteg munkára. Ha ebből a háromból valami hiányzik, ember legyen a talpán, aki maradandót tud alkotni.
Sokan láttatok engem és sok más iskolatársamat színpadon, vagy filmben, láthattátok, ahogy lépésről-lépésre fejlődünk, ahogy felnövünk. Azt merem mondani, van mit nézni. Hiszek abban, hogy elkepesztő erő és tehetség van a generációmban, ami csak úgy virágozhat ki, ha kapuk nyílnak ki, ha egymás szemébe nézünk, ha kommunikálunk, ha nem tartjuk többnek vagy jobbnak az egyiket a másiknál, ha hiszünk a partnerünkben, ha szabadan dolgozhatunk.
Én úgy látom, hogy az új kezdeményezések nem a kapuk kinyitásáról szólnak. De mi fiatal művészek küzdeni fogunk azért, hogy ideológiák, ízlések, pénz, esetleg érdek ne állhasson közénk és emelt fővel dolgozhassunk tovább.
Kérlek nézzétek utána több fórumon az elmúlt idők történéseinek, ne csak egy oldalról tájékozódjatok, higgyetek bennünk és a művészet sokszínűségében!
Tóth András