A kétezres évek egyik legfoglalkoztatottabb magyar színésznője, Mundruczó Kornél rendezéseinek egyik meghatározó szereplője volt. Az elmúlt években lényegében eltűnt a nyilvánosság elől, majd idén Hajdu Szabolcs két filmjében, a Kálmán-napban és az Egy százalék indiánban is láthattuk. Tóth orsolyát kérdezte a Telex.

A magyar nézők emlékezetében egy fiúsan rövid hajú lányként él, most pedig egy negyvenes, háromgyerekes nőt látunk. A kérdésre, mennyire volt radikális ez az átmenet benne, Tóth Orsolya kifejtette:

„És még hosszú hajam is volt közben, a fodrászhoz járást a Covid-lezárások idején engedtem el. Egyébként én sosem gondoltam magamra fiús lányként, ez a kép inkább az alkatomból adódott. A gyerekek születésével viszont tényleg sok hangsúly máshová került bennem, és az anyaság hozott be új minőségeket, akár a nőiesség nagyobb megélését is. (…) Az utübbi években terelgettem az egyre bővülő családomat, pelenkáztam, etettem, óvodába vittem a gyerekeimet. Nyolc-, négy- és kétévesek, szóval elvagyunk. De azért voltak benne embert próbáló részek, legfőképp a Covid alatt, amikor keményen kellett tartanunk egymásnak a hátunkat, és hinni, hogy vége lesz.”

Azt is hozzátette: „Ez egy döntés volt a részemről, régóta szerettem volna gyereket, sőt gyerekeket, ezért nem lemondásként vagy áldozatként gondolok erre: bekalkuláltam, hogy miattuk jóval kevesebb színészi munkám lesz.”

Hajdu Szabolcs filmtrilógiájában Török-Illyés Orsolyára írta azokat a női főszerepeket, amelyeket végül Orsi játszik el, többek közt a Kálmán-nap Olgájának szerepét. Ennek kapcsán a színésznő kifejtette:

„Nem tudnék és nem is akarnék Török-Illyés Orsolya lenni, és ha ilyesmivel próbálkoztam volna, valószínűleg Szabolcs lett volna az első, aki rákoppint a fejemre. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy belém látta ezeket a szerepeket, és hogy nem olyan karakterekkel folytattam, amikkel a pályámat abbahagytam, hanem

És bár én nem vagyok hasonló helyzetben, mint a főszereplő pár – szoktam is mondani, hogy katasztrófaturistáskodom ezekben, hasonló kapcsolati problémákkal viszont bárhol találkozhat az ember.”

Hajdu Szabolcs és egykori felesége kapcsán azt is kifejtette: „A mi generációnknak ők tényleg egy álompár voltak, én is azt gondoltam, hogy a büdös életben nem fognak elválni egymástól, és ennek a folyamatnak a végét látni közelről szívfacsaró volt.”

A beszélgetésben az is szóbe kerül, hogy érezte magát a Színművészetin:

„Borzalmasan éreztem magam a főiskolán. 18 évesen kerültem be, egy olyan debreceni drámatagozatos iskolából, ahol nagyon jó volt az osztályközösség. A főiskolán ezzel szemben azt éreztem, helyezkednem kéne, elindult a versengés, és nem mindig tudtam eldönteni, mikor egyenes valaki és mikor kell mögé gondolni annak, amit mondanak. Teljesen elbizonytalanított magamban, és abban is, hogy akarom-e én ezt. Végül úgy döntöttem, igen, de szeretem ebben is a saját utamat járni.”

Arról szólva, hogyan lehet biztonságosan, a határokat nem átlépve meztelenül egy kutyaketrecbe zárni egy színészt, ahogy veled tették a Szégyen című előadásban, Tóth Orsi kifejtette:

„Egyrészt ezek mindig egyezményen alapultak, és nem az történt, hogy akkor most irány a kutyaketrec. Hanem ötleteltünk, és azt mondtuk, hogy legyen ez, mert hiteles. Másrészt ha eldöntöttem, hogy csináljuk, akkor mondtam, hogy csináljuk: vettem egy mély levegőt, és fejest ugrottam a jelenetbe. Utána nagyon sokat forgattam át ezekből az életembe, bátrabb lettem – vagy másképp gyáva. Nem azért, mert megcsináltam ezeket a jeleneteket, hanem mert olyan gondolatokkal erősítettem magamat előtte-utána-közben, és olyan dolgokon rágtam át magam általuk, amik, úgy érzem, erősebbé is tettek. (…)  A színész a bőrét viszi a vásárra, és ha én elvállalom ezt a szerepet, akkor tudom, hogy szálka állhat a hátamba, fájni fog a térdem és sáros leszek.”