Hol lazábban, hol szorosabban, de sok évtizede kötődik a Szkénéhez Tóth József. Személyes példáján keresztül abba tekinthetünk be, hogy a független szcéna meghatározó műhelyei hogyan kapcsolódtak-kapcsolódnak egymáshoz. Jászay Tamás beszélgetése az 50 éves Szkénéről készülő interjúsorozat befejező részei közé tartozik.

– 1977-ben végeztél a 25. Színház stúdiójában. Miért éppen ott?
– Gimnazistaként oda jártam Cseh Tamás koncertjeire, meg persze színházat is láttam ott, például Jancsó Miklós rendezéseit, vagy a híres M-A-D-Á-C-H című előadást. Amikor kiderült, hogy stúdiót indítanak, egy barátom beküldte a nevemben a jelentkezési lapot, fel is vettek. A Szkénébe is így kezdtem járni: egyik stúdiós társam, Folláth Tamás Wiegmann Frédinél játszott, láttam előadásaikat. Közben a Várszínházhoz kerültem, ott dolgozott Regős Jancsi is. Akkor kapta meg a Szkénét, mesélt az elképzeléseiről. Nagyon érdekelt, hogy mit tud valóra váltani mindebből, így aztán módszeresen elkezdtem nézni az ottani produkciókat.

– Mik voltak rád leginkább nagy hatással?
– Például a KFT Együttes színháza. A Tanulmány Színház, a későbbi Arvisura előadásai közül a Szentivánéji álom, A Mester és Margarita, később a Piszkos Fred, a kapitány, illetve a Hamlet. A teljesen őrült Utolsó Vonal, vagy az Arvisurából kinövő kezdeményezések, például a Picaro, később Pintér Béláék minden előadását láttam, többen benne is voltam. Szolnokon voltam szerződésben, amikor 1984-ben Lábán Kati Végnapok címmel előadást rendezett Karl Kraus monumentális szövegéből: Bajcsay Máriával, Vallai Péterrel, Bán Janival voltunk benne. Melis Laci, Faragó Béla zenélt benne, szóval a Szkénében sokszor fellépő 180-as csoport is benne volt rendesen. Szolnokról a stúdiószínházi előadásaink is rendszeresen szerepeltek itt.

– Sok külföldi is megfordult itt ekkor. Őket követted?
– Hogyne, a nyári mozgás workshopok lényegesek voltak. Az R-klubban, a workshopok hivatalos klubjában egész nyarakat töltöttem. Pár kurzust én is elvégeztem, például bohócmesterséget tanultam. Vagy egy szerb rendezőnél tömeges improvizációt, aki közölte, hogy egy hét alatt megcsináljuk a Bibliát. Nemzetközi csapat állt össze, mindenki elmondta a saját nyelvén, hogy „alma”, ebből nőtt ki a bábeli zűrzavar, és így tovább – egészen a vízözönig eljutottunk. A Szkénében láttam Barba előadásait, meg különleges lengyel, cseh csapatokat is. Regős elképesztő szellemi életet és valódi pezsgést hozott létre: nyitott színházat teremtett, ami jó két évtizeden át remekül működött is.

– Sziget volt akkor a Szkéné? Regős meg egy magányos hős?
– Nem nevezném hősnek: természetes volt, hogy ezt és így csinálja. Az évek során az Egyetemi Színpad elvérzett, a 25. Színház megszűnt, vagyis Regős egyedül maradt. Nem lettek követői, hasonlóan sokarcú kulturális központ később sem született. Érdekesség, hogy amikor a Bárka megalakult, Csányi János éppen Regősre hivatkozott, amikor elmondta nekünk, hogy milyen színházat képzel: befogadó, az avantgárdhoz erősen kötődő helyről beszélt. A gyakorlat nem igazolta a szavait, bár a Bárkán végül több szkénés előadás vendégszerepelt, például a Picaro Emberfordulója vagy az Arvisura Bulgakov-előadása.

– Amiben te Behemótot játszottad egy ideig. Hogy kerültél Somogyi István közelébe?
– Néztem az előadásait, de amúgy is imádtam hozzájuk bejárni. Scherer Pepe vitte a büfét, lehetett felíratni, mint egy jó vidéki színházban. Előadás után ott maradtak a színészek, nagy beszélgetések alakultak, sokat röhögtünk, csomó ötlet onnan indult. Sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akik máig meghatározzák az életemet. Pintér Béla például Somogyi zseniális színésze volt. De mondhatnám az Utolsó Vonalat, ami sajnálatosan elhalt, bár az alapító C. Nagy Istvánnal azóta is dolgozom a Malko Teatróban. 1995-ben Árkosi Árpi rendezte Tasnádi Pista Bábelna című darabját, amiben Scherer Pepével, Tamási Zolival együtt léptem fel. Mucsi Zoli alapötletéből indult ki a darab: mi lenne, ha azt játszanánk, hogy az összes magyar tragédia azért következett be, mert nem beszélünk idegen nyelveket? A próbákon elhangzó improvizációkból dolgozott Tasnádi, az előadás sikeres is volt, és ebből a magból formálódott jó 10 évvel később a Nézőművészeti Kft, ami ma a Szkéné fontos csapata. Az egyes csapatok szervesen alakultak: nem az történt, hogy valaki elejtette a stafétabotot, más meg felkapta, hanem inkább átadódott.

– Pintér Bélával aztán többször dolgoztál együtt.
– Igen, és bár a közös munka egy idő után nehézzé vált, azóta is imádom az előadásait. Amikor a Népi Rablétet láttam, leesett az állam: régen én is néptáncoltam, de először láttam ezt a műfajt egy színházi előadás organikus részeként. A kedvenc előadásom máig a Kórház-Bakony: ha előveszik, én azonnal jelentkezem, hogy újra megnézném. Az Öl, Butítot is nagyon szerettem: Derzsi Jani barátommal néztem, és egy ponton annyira nevettem, hogy beleharaptam a vállába. Aztán egyszer épp Zsámbékon próbáltunk, amikor Darvas Bence felhívott, hogy készül egy előadás, amiben énekelni kellene. Hiába mondtam akkor is, meg a meghallgatáson is, hogy nem tudok énekelni, Béla és Bence közölték, hogy fog ez menni.

– Ez lett a Parasztopera.
– Igen, amiben négy előadás kivételével mindig én játszottam az Apát: amikor Bezerédi Zoli helyettesített, végre láthattam kívülről, és úgy is lenyűgöző az egész. A Bélánál játszott szerepeim közül egyértelműen ez a legfontosabb. Nem unjuk még, már csak azért sem, mert Béla ragaszkodik hozzá, hogy mindig próbáljunk, állandóan jön az instrukcióival. De meg is van az eredménye: az előadás egyben van, nem romlott, nem esett szét. Bár jó néhány kovbojt elfogyasztottunk, a menyasszony és a vőlegény még ma is nagyon szépek.

– A másik fontos szkénés csapat az életedben a Szikszai Rémusz vezette Vádli.
– Rémusszal a Bárkán barátkoztunk össze. Öt előadásunk készült ide eddig, közülük az Emberszag volt a legfontosabb a számomra. Nem úgy sikerült, ahogy elképzeltük, mégis pofon vágott, hogy Szép Ernő ilyen is tud lenni. A Caligula helytartójában nagyon kis szerepem van, ami csak azért érdekes, mert Szolnokon, Taub János előadásában én játszottam azt, akit most Rémusz, Kézdy György Barakiást, akit most Fodor Tamás, Fodor pedig Petroniust, akit most Nagypál Gábor.

– Fodor Tamás egyébként is fontos szereplő az életedben.
– Igen, két évig Stúdió K-s is voltam. Tamás mint rendező, mint gondolkodó ember, mint pedagógus rengeteget tett értem. Nagyon jó vele együtt játszani is. Bölcs, letisztult, nyugodt.

– Székely Csaba Bánya-trilógiájának mindhárom részében játszol: a Bányavakság és a Bányavíz egyaránt a Szkéné sikerdarabja.
– Csizi (Csizmadia Tibor rendező – a szerző megj.) az első olvasópróbán közölte, hogy nagyon jó darabbal fogunk dolgozni, és igaza lett. Székely Csaba is eljött, mesélt a darab hátteréről. Végre egy szöveg, ami árnyalja az Erdély-képünket, és keserű, de közben hasbarúgóan nevetséges világot mutat. Tudom, hogy nem lehet folytatni a trilógiát, de titokban én nagyon várom, hogy szülessen egy negyedik rész.

– A pályádat végignézve nem találtak meg a klasszikus főszerepek. Aztán a k2 Színháznál eljátszottad Prosperót a Viharokban.
– Ami összesen kétszer ment, ebből egyszer a Szkénében. Meglepett a felkérés: még kaposvári egyetemista korukban csináltam egy kurzust az osztálynak, aztán felhívtak, hogy kell nekik egy öregember. Én meg jöttem. Ami a főszerepeket illeti, azért volt pár, de tény, hogy jó érzés, ha nem nekem kell a vállamon cipelni egy egész előadást: csodálattal és értetlenül nézem például Nagypál Gábort, hogy csinálja… Pintérnél azért jó játszani, mert egyenlően osztja el a terheket: a főszereplő sem a háló közepén üldögélő pók, mindenki a többiek függvényében létezik. Az Emberszagban is élveztem, hogy Simkó Kati mellett hárman vittük az egészet. Nagyon bírom, ha van olyan a színpadon, aki a cinkosom lehet.

Szerző: Jászay Tamás