Mielőtt címmel jelenik meg Trokán Nóra színésznő első saját fotóalbuma, amit a színházi kulisszák mögött zajló rejtett pillanatokból készített, a kollégái arcát kutatva. Ennek kapcsán kérdezte Gyárfás Dorka a WMN oldalán.
Azelőtt, ha valaki azt mondta róla: fotográfus, szerényen elutasította. A felvetésre, miszerint saját albuma megjelenése után már valószínűleg bele kell állnia, Trokán Nóra azt felelte: „Hát igen. Nem tudom, mitől alakult ki bennem, de eddig úgy éreztem, hogy amiről nincs papírom, amit nem tanultam hivatalosan, az nem lehetek – de közben miért ne?”
Azt is elmondta, a fotózás egyik legnehezebb része szinte már pszichológia: „Hogyan éred el, hogy szinte észre se vegyék, ha fotózunk. Most elárulom az egyik trükkömet: egy csomószor eljátszom, hogy még csak fényt mérek, és közben már megörökítem a legjobb pillanatokat.”
Könyvéről szólva úgy fogalmazott: „Az inspirációt egy angol fotóstól, Simon Annandtól kaptam, akinek az albumát Londonban, a National Theatre-ben láttam jó pár évvel ezelőtt. Ő a hatvanas évektől kezdve fotózott a színházban, és megörökítette Anthony Hopkinstól Charlotte Ramplingen és Cate Blanchetten át Ralph Fiennesig a legnagyobb színészeket – olyan színházi pillanatokban, amiket a néző nem lát. Addig mindig csak kerestem, hogy mi lesz fotósként a profilom, de amikor ezt az albumot kézbe vettem, azt éreztem, hogy ezt itthon talán én tudnám legjobban megcsinálni. (…) Olyan helyzeteket is megörökítettem, amikről nem is tudtak, mert azt szerettem volna, hogy az olvasó olyan pillanatokba kapjon betekintést, amit csak mi, színészek látunk a színpad mögött – vagy még mi sem, mert valaki éppen egyedül van az öltözőben.”
Azt is hozzátette: „Törekszem arra, hogy előnyösen mutassanak az alanyaim a fotókon – ami nem egyenlő azzal, hogy agyonretusálom, vagy az ízlésemet ráerőltetném. Inkább azt az érzést próbálom megtalálni magamban, mint amikor szerelmes vagyok: olyankor az ember gyomra valahogy összeugrik. Amikor kiteszem a képeket a képernyőre, és átpörgetem őket, akkor is arra várok, hogy ugorjon egyet a gyomrom: az a kép akkor jól sikerült.”
„Talán sikerült megmutatni, milyen félelmetes az a perc, mielőtt az ember színpadra lép, még ha huszonhatodszorra játssza is azt a szerepet. Akkor is az pörög benne, hogy ma mi lesz. Elfelejtem szöveget? Meg tudom csinálni? Hogyan veszik ma a nézők? És a színészek arcán ez mind ott van: az ismeretlenbe ugrás izgalma és félelme. Az ajánlások mellett megkértem a színészeket is, akik a képeken szerepelnek, hogy mondják el pár szóban, nekik mit jelent színpadra lépni – ezek között is irtó érdekes gondolatok voltak. Gálffi László például azt írta: alászolgája – és a szó jelentését az értelmező szótárból. Bata Éva meg „Javítási lehetőség. Minden alkalommal.” Apukám meg csak annyit írt: másfél évvel ezelőtt nem gondolta, hogy ez neki ennyire tud hiányozni. De a Covid hatását másokon is éreztem. Még szép, hiszen egyik színész életében sem volt még olyan, vagy csak extrém esetben, hogy másfél évig egyáltalán ne játsszon. Gondold el, milyen lehet ez 40 év színpadi munka után! És persze van olyan is, aki viszont éppen arra jött rá, hogy még mennyi minden van az életben a színházon kívül. Én már a járvány előtt is a másodikba estem. Igazából engem sosem az motivált, hogy megmutassam magam, de egyre kevésbé vagyok exhibicionista alkat: ha nem muszáj, nem szerepelek. Ennek ellenére az első tíz évem a szakmában olyan szerencsésen alakult, hogy nagyon fajsúlyos szerepeket kaptam, és évi öt-hat bemutatóm volt, csodálatos kollégákkal. Fantasztikus időszak volt, de egy idő után azt éreztem, hogy muszáj ebből egy kicsit kiszállnom, hogy ne unjam meg, ne égjek ki. Ezt pedig csak úgy lehetett megoldani, ha kiszállok a mókuskerékből. Ekkor jöttem vissza Pestre Kecskemétről (miközben oda is visszajártam vendégként), és lettem szabadúszó.”
Trokán Nóra arról is mesélt, pár évnek el kellett telnie a pályán ahhoz, hogy rátaláljon a saját hangjára: „Addig hiába próbáltam megfelelni, mint az állat, valahogy éreztem, hogy nem vagyok felszabadult. (…) Aztán, amikor Zsótér Sándorral először dolgoztam a II. Edwardban, akkor az egyik próbán egyszer csak megéreztem, hogy most máshonnan szólalok meg. Sanyi is elkezdett csapkodni, hogy „bassza meg”, valami történt. (…) Ő elfogadta, hogy én úgy dolgozom, hogy amíg nem tudom száz százalékig, hogy mi lesz, hogy lesz, mit fogok csinálni, addig nem tudok úgy tenni, mintha.”
Azt, hogy „jól van magával” nemcsak a megtett szakmai útnak, a pszichoterápiának is köszönheti: „Még mindig járok, de már ritkábban – és szerintem ezt nem kell titkolni. Az emberek sokszor hiszik azt, hogy minden oké, aztán kiderül, hogy mégsem. És bár Magyarországon ha pszichológushoz jársz, akkor még mindig azt mondják: „hűha”, de szerintem minden felnőtt embernek van az életében olyan törés, amit nem dolgozott fel. (…) Ezen át kellett esnem ahhoz, hogy ne igényeljem állandóan a visszaigazolást.”