Trokán Péter olyan színházakban érzi jól magát, amelyek nem munkahelyként, hanem alkotói közösségként működnek. Gyermekei édesanyja, egykori felesége Papadimitriu Athina, leányaik, Anna és Nóra is szüleik hivatását választották. Az idén hetvenötödik évét betöltött színművész az Origo interjújában elsősorban pályára kerülésének hátteréről, színházválasztásainak és színházváltásainak okairól beszélt Sztankay Ádámnak. Lapszemle.
A teljes interjú ITT olvasható.
“A Színművészeti Főiskolára történt első sikertelen jelentkezésem után bekerültem a Nemzeti Színház stúdiójába. A stúdióvezető Bodnár Sándor a mesterséget tanította, Simon Zoltán – majdani Erkel-díjas zeneszerző, karmester – a zenei ismereteket. Timár Sándor kezdő koreográfusként foglalkozott velünk – ő aztán az Állami Népi Együttesnek lett legendás koreográfusa. (…) Több egykori stúdiós társam van, akiket később felvettek a főiskolára, majd tíz-húsz évvel később elmondták: amit a szakmáról tudnak, azt Bodnártól tanulták, nem például Simon Zsuzsától. Ezt mondta Andorai Péter barátom is, akivel egy osztályba jártunk a stúdióba. Miután hatodik próbálkozásra bejutott a Főiskolára, az említett tanárnő kis híján kirúgta. A színházat, a legfontosabb alapokat a színházban lehet igazán megtanítani. Az akkori főügyelő Zsolt István is azt tanította. Ő arról beszélt, hogy miként kell viselkedni a színházban. Bodnár Sándor a szakmai alapokat tanította, hogyan, mikor kell megszólalnia a színésznek” – mesélte Trokán Péter, aki szerint lenyűgöző volt a vezető színészek közvetlensége. Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, vagy az ön édesapja, Sztankay István, ahogy más neves művészek is partnernek tekintették a stúdiósokat.
Negyedszerre sem vették fel, de Radó Vilmos, a kecskeméti színház igazgatója felajánlotta: menjen az ő színházához: “Az alapokat megtanultam Bodnár Sándortól, Radó Vilmos mellett ráláthattam milyen felelősséggel egyben szeretettel társulatot vezetni, Ruszt Józseftől pedig azt sajátíthattam el, hogy miként kell egy főszerepet a kezemben tartani”. (…) Egy albérleti szobában laktam. Egy ágy, egy szék, egy asztal. Valamint Gábor Miklós fényképe, amelyet Keleti Éva készített a Hamletjéről. A Színház című folyóiratból vágtam ki. Gábor Miklós rajongója voltam, a nemzeti stúdiósaként számtalanszor belógtam miatta a Madách Színházba, hogy lássam a Hamletjét, vagy az Oszlopos Simeonban. Akkor vettem le három év után a fotóját a falról, amikor már segédszínészből színész státuszba kerültem, s ezzel egy időben, 1974-ben, Gábor Miklós előbb vendégként, majd társulati tagként csatlakozott a kecskeméti színházhoz. Egyszer csak ott ült a büfében. (…)
Gábor Miklóssal barátokká lettünk, nagyon sokat járunk fel hozzá a kecskeméti magból a Katona József utcai lakásukba.”
Trokán Péter arról is beszélt, hiába van jó dolga egy társulatnál, amint azt kezdi érezni, hogy nem egy alkotóműhelynek a tagja, hanem a munkahelyére megy be, akkor tudja: gáz van: “Akkor rögtön elszerződöm. Veszprémben is azért voltam olyan hosszú ideig, Vándorfi László kinevezésétől a távozásáig, mert ő is Ruszt József növendéke volt, egy nyelvet beszéltünk. Irgalmatlan lendülettel tette a dolgát, nagyon jó igazgató lett belőle.”
2003-ban a Nemzeti Színház tagja lett, ahonnan öt év után ismét távozott: “Erősen hasonlított az előző távozás okaihoz. Jött Alföldi Róbert, aki elmondta: hozza az embereit, akiknek kell a hely, és én nem vagyok benne az ő elképzeléseiben. Ő sem igazán volt benne az enyémben. Egyszer-kétszer dolgoztunk együtt, egészen mást gondolunk erről a hivatásról. Olvastam a pályázatát is, és mivel három korszakom is a Nemzeti Színházhoz kötött, erős elképzelésem volt arról, hogy mit jelent az, hogy Nemzeti Színház. (…) Azt gondolom, a Nemzeti Színház esetében az a legfontosabb, hogy a szó legnemesebb értelmében tekintélye legyen. Olyan körülmények között működjön, ami tekintélyt teremt, és tartást ad annak, aki a társulatához tartozik. Alföldi pályázatában nem volt szó ilyesmiről, csak arról, hogy ő jó színházat akar csinálni, s nem érdekli, milyen néven fut az a színház. Ez pedig engem nem érdekelt.”
Követte Jordán Tamást Szombathelyre, az alakuló Weöres Sándor Színházba: “Fél mondattal kérdezte: jössz Szombathelyre? Mondtam megyek. Ez volt a szerződési tárgyalás. Tamásnak is Ruszt volt a mestere az Egyetemi Színpadon. Jordán Tamásban megéreztem azt a lenyűgöző, szimpatikus fanatizmust, ami a Merlin létrehozásakor, az intézmény legjobb korszakában is érződött rajta. A szombathelyi színház indulásakor is tele volt ötlettel, elszántsággal. Odahozta Mohácsi Jánost, aki ugyancsak nagy hatással volt rám. Nagy sikereink voltak, a pécsi fesztiválon zsinórban nyertük a díjakat. Tekintélye volt a színháznak. Az ott töltött idő majdnem olyan jó volt, mint a pályakezdésemet követő kecskeméti évek. (…)
Jordánnak komoly mélyütés volt, amikor el akarták távolítani. Egy ideig még azzal együtt is úgy érezte, hogy van még benne szufla. De nem tudta kiheverni a dolgot.”
Tavaly óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja: “A Trianonban Apponyi Albert grófot játszottam, ami a darab főszerepe. Ugyanakkor egyetlen konkrét feladata van: elmondja azt a bizonyos, Trianonban elhangzott beszédet. A darab lényegében dokumentumjáték. Úgy alakult, hogy az összetettsége miatt rengeteget próbálták a különböző jeleneteket, ám én csak egyszer mondhattam el a szövegemet az egyik első rendelkező próbán, még a példányból. Aztán otthon ültem és tanultam. Legközelebb egy összpróbán került rám a sor, ahol János azt mondta: menjünk túl ezen a képen, nem baj, ha olvasom. Gondoltam: nem olvasom, derüljön ki, hogy megtanultam-e rendesen vagy sem. Miközben mondtam a szerepem, már akkor láttam, hogy foglyul ejtem a kollégák tekintetét. A végén magam is azt éreztem: ez rendben volt, jól instruáltam magam otthon. Aztán jött, ami jött. Voltam már olyan társulat tagja, amelyben testvérként szerettük egymást, de az elmúlt ötven évben még nem tapasztaltam ilyet: a beszéd után sorra jöttek hozzám a színház társulatának tagjai, gratuláltak. Ifjabbaktól az olyan vén rókákig, mint Gáspár Sándor. Minden gesztust őszintének éreztem.
Kiderült, az egyik fiatal kolléga már a beszéd alatt küldött egy sms-t Nóri lányomnak: „Apád most nyomja az Apponyi beszédet. Nagyon jól tolja az öreg.” Ez a helyzet olyan löket volt a számomra, amely után egyértelművé vált, hogyha egy ilyen társulatnak lehetek a tagja, akkor nincs miért hezitálni.
Pont erre van szükségem, hogy azt érezzem: jó helyen vagyok, ahol szeretnek. Ráadásul hetvenöt évesen valami új dolog kezdődik az életemben. Ez sem semmi.”