“Csak egy szög, 56/06, Csárdáskirálynő, A velencei kalmár, Egyszer élünk, Számodra hely, Egy piaci nap, A falu rossza, Kabaré – egyetlen beszélgetés kevés ahhoz, hogy minden fontos előadást megemlítsünk, és hát nemcsak előadások vannak a világon” – írja a Revizor. Mohácsi János az R-beszélgetéssorozat keretében nyilatkozott Csáki Juditnak. Az interjúban több szó is esik a Kaposvári Egyetemen történtekről, a két beszélgetőpartner (törvényellenes) kirúgásáról.
9 idézet az interjúból:
– Mohácsi János: Abban a színházban, amelyik azt mondja, hogy nem fontos a közönség, nem hiszek.
– Mohácsi János: Olyan előadást szeretnék a közönség elé rakni, amit én is szívesen megnéznék.
– Mohácsi János: Anyám, aki mindamellett, hogy persze nem örült, hogy otthagytam a Közgázt, mert ő közgazdász végzettségű volt, dolgozott a Nemzeti Bankban, aztán ekkor éppen a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozott a Mechwart téren, és volt egy nagyon erős csajos társaságuk, a Laki Teri, Babarczy Ági, Gizella, Annamari. Ezek jutnak most így hirtelen az eszembe, állandóan összejárók. Így aztán mi jártunk kirándulgatni a Babarczyékkal. (….) Addig áradozott anyám, hogy a Babarczy Ági eljött megnézni az Ármány és szerelmet, ő szólt Babarczy Lacinak, hogy ez elég jó. Laci nem nézett még soha ilyesmit, de elzavarta az Aschert, és az Ascher megnézte, és ő mondta, hogy mi lenne, ha szerződtetne minket, és én voltam olyan pofátlan, hogy megkértem, hogy a Tóth Gézát is szerződtessék. Így mentünk Kaposvárra. (…) Az ország összes színházából kizavartak volna, de Laci kifejezetten preferálta, hogyha valaki partizán munkát csinált a stúdióban. (…) Ő az egész színházat védte a hivatalnokok ellen, legyenek azok kommunisták vagy éppen már posztkommunisták. (…) Nyilván a Csak egy szögnél is rezegtek a poharak az asztalokon. (…) Kaposváron születtek a gyerekeim, ott lett belőlem az, aki miatt most riportot csinálsz.
– Mohácsi János: Khell Zsolttal (díszlettervező) olyan kapcsolatunk van, ami egészen meghatározó számomra. Hihetetlen jó színpadi látással bír, és nálam jóval színházlátottabb ember. (…) Bolond lennék leváltani egy olyan embert, akivel kiváló kapcsolatom van azért, hogy összefeküdjek egy másik díszlettervezővel. És ugyanez vonatkozik Kovács Marcira (zenész, zeneszerző), és most már lassan Remete Krisztára (jelmeztervező) is. Az Isót nem is említem, ugye Mohácsi István az öcsém, akivel tulajdonképpen ’99 óta dolgozunk együtt.
– Mohácsi János: A kaposvári egyetemen működő színész szak alulfinanszírozott volt, és hát tetszik, nem tetszik, nem is nagyon tudtunk ezen változtatni. Az egyetem mindenfajta “költségvonzatú dolognak” betonszerűen állt ellen, szerintem gyűlölték is az egészet. (…) Vidnyánszky a szemedbe soha nem mer nemet mondani. Tehát mindig arrafele hajlik a véleménye, aki vele szemben ül. És emiatt nem sokat lehetett adni egy idő után a véleményére. Ennek a betetőzése az volt, amikor azt mondta, hogy dolgozzunk együtt, mutassuk meg, hogy a két oldal…. Nem tudom, miért osztott föl minket oldalakra, de hát van, aki csak oldalakban tud gondolkozni, mint egy hentes. (…) Azért arra is emlékezzünk vissza, amikor a Pozsonyin leültünk beszélgetni, és elmesélte, hogy ő tulajdonképpen csak úgy vállalta a tanszék vezetését, hogy ha mi ketten már nem vagyunk ott. (…) Képzeld, milyen szomorú lehetett, amikor mondták, hogy mi még ott leszünk, és így lehúzni egy évet… azért az micsoda pokoli év lehetett a számára.
– A beszélgetés ezen pontján Csáki Judit (akkori tanszékvezető) hozzáteszi: “Azt hiszem, én voltam az utolsó ember, akinek Vidnyánszkytól üres aláírt papírjai voltak, hogy tudjam működtetni a tanszéket, hiszen ő (mint rektorhelyettes) nem volt ott… (…) De valóban, Vidnyánszkynak megígérték, hogy mire érkezik, mi nem leszünk ott. Hát ott voltunk. Sőt, az egy év végén, az utolsó beszélgetésünkkor azt mondta, hogy dolgozzunk együtt, mert ő úgy gondolja, hogy ez megy. Őszintén szólva ment, hiszen csináltuk tovább a dolgunkat. Annak ellenére, hogy világos volt: ahogy jönnek az új évfolyamok, mi úgy szorulunk ki. (…) Nekem kellett például Jászay Tamást kirúgni, ez is egy nagy élmény volt. (…) Emlékszem, jött a Galántai Csaba, aki azt mondta: “Lehet, hogy most csak négy órám van, de jövőre már nyolc lesz, utána tizenkettő, és aztán ti elmentek”. Mondta kedvesen… Tehát abban maradtunk, hogy dolgozunk együtt. Majd tíz nap múlva jött a kirúgó levél. (…) Ez egybeesett azzal, hogy Alföldi Róbertnek lejárt a kinevezése a Nemzetiben. Te erősen dolgoztál már azon a bizonyos búcsú esten, amit te rendeztél a Nemzetiben. (…) Én meg akkor végeztem azzal a könyvvel, ami az Alföldi vezette Nemzeti Színház utolsó öt évéről szólt. Tehát tulajdonképpen mind a ketten a Nemzeti Színházzal voltunk elfoglalva. És az történt, hogy noha a könyv még nem volt készen, a Libri kiadó elkezdte hirdetni, és Vidnyánszky Attila akkor tudta meg, hogy ez a könyv létrejön. (…) Dührohamot kapott. Ez csak egy dühroham volt, de (a kirúgásunkat) átverte az egyetem vezetésén, akik megmondták neki, hogy ez törvénytelen, ha ebből per lesz, azt nem lehet megnyerni. Nem is nyerték meg. (…) Volt előtte még valami János. (…) Előtte történt egy bizonyos kocsmai affér Uray Péterrel, aki régen is kollegánk volt, és utólag arra hivatkozott a Vidnyánszky, hogy téged ezért rúg ki, holott ezen akkor már rég túl voltunk.
– Mohácsi János: “Egy vizsgán tűztünk össze. (…) Uray már sokadszor rendezte meg ugyanazt a dolgot mozgásban, ami mindig arról szólt, hogy a szerencsétlen férfiakat körberajongják a nők, ők meg megvetőleg eltaszítják őket, és borzalmasan szenvednek. (…) Mondtam egy-két dolgot viccesen, ezt lehet, hogy ő nem tartotta viccesnek. (…) Réthlyt fizikálisan kihajította a szobájából, azon kaptam föl a vizet. (…) Azért előtte volt ott minden, ha nem emlékszel, Uray téged gyalázott a tanítványai előtt és a rektor előtt. Amiről hosszas tanszéki beszélgetésünk volt. Ez a beszélgetés nekem megvan, tehát ha bárki azt mondja, hogy “nem így volt”, akkor azért elő tudom rántani a fiókból, mert akkor már éltem a gyanúperrel és mindent fölvettem, ami történt a tanszéken.”
– Csáki Judit: “Nekem tud az fájni, hogy azért vettek el valamit hangos egyetemi segítséggel, hogy mi ne legyünk ott. Semmit nem akartak vele (csinálni). Semmit, semmit.”
– Mohácsi János: “Az idő az nincs tekintettel arra, hogy én hogy érzem magam. Emiatt aztán általában igyekszem borzalmasan jól érezni magam. (…) A jelenleg hazánkban regnáló politikai rezsim tizenkét éve pusztít, annak ellenére, hogy önti a vasbetont meg a fémet mindenre, és hogy az, amire szerződött, hogy az Európai Uniós támogatásokkal felvirágoztassa az országot, az oktatást, az egészségügyet, a kultúrát, nem hogy nem történt meg, hanem még csak kísérlet sem volt rá. Emiatt aztán, hogy mondjam, nem érzem jól magam. Na, de nem fogom magam igazán rosszul érezni.”