Ha meghalljuk a nevét, szinte biztos, hogy azonnal a fülünkben cseng a hangja. Udvaros Dorottya több mint negyven éve mesél nekünk történeteket prózában vagy dalban, a színpadról vagy épp a mozivászonról. Legközelebb július 29-én Balatonszárszón, a Kultkikötőben áll a közönség elé önálló estjével. Ennek apropóján beszélgetett dalokról, elismerésekről és kudarcokról, valamint a munka iránti alázat és az önmagunkba vetett hit fontosságáról a művésszel Németh Mónika.
Az interjú a Fidelio oldalán jelent meg.
A Kultkikötőben nem csupán verseket, hanem dalokat is hallhatnak majd a nézők. A kérdésre, mikor énekelt először színpadon, Udvaros Dorottya elmondta:
“Ezen gondolkodnom kell… De megvan, eszembe jutott. Amikor elvégeztem a Színművészeti Főiskolát, Szolnokra kerültem. Bemutattunk egy Leonard Bernstein-musicalt, a Candide-ot. Ezt most kifejezetten nagybetűkkel mondom, mert nem kis dolog ez egy vidéki színházban. Paquette szerepét játszottam, nem nekem kellett a legtöbbet énekelni, de volt azért kvartettem, kvintettem. Nem voltak különösebb ambícióim az énekléssel. Kicsi koromban hamis voltam, azt hitték, nincs hallásom. Később azért kiderült, hogy van. Zongoráztam is néhány évig, az biztosan sokat segített a helyzeten. A főiskolán volt egy nagyon jó énektanárom, aki bíztatott, hogy énekeljek, de amikor kőszínházhoz kerültem, szinte csak prózai szerepeket játszottam.”
1985-ben Átutazó címmel jelentetett meg lemezt Dés Lászlóval, de a második csak 2015-ben, harminc évvel az első után született meg Hrutka Róberttel és Bereményi Gézával együttműködésben. Ennek kapcsán így mesélt:
“A Majdnem valaki című lemez tulajdonképpen annak az estemnek köszönhető, amelyet a Kultkikötőben is láthat a közönség július 29-én. Nagyon nehezen szántam rá magam erre a produkcióra, nem vagyok egy pódiumművész, nem szoktam egyedül szerepelni, verset szavalni. De annyit nógattak már, hogy végül belementem. Vörös Róbert barátom, aki alapvetően színházi dramaturg, de néha-néha rendez is, segített kitalálni, felépíteni. Megkerestünk kortárs művészeket, hogy adjanak nekünk szövegeket. Kitaláltunk nekik ehhez egy témát is: mi az, amit egy férfi nem mond el egy nőnek? Arra kértük őket, írják meg, ami erről az eszükbe jut.
Mindenképpen szerettük volna, ha a zene is szerepet kap ebben az önálló estben. Bella Mátét és Hrutka Róbertet is megkértem rá, írjon nekem dalt. Robival már korábban is találkoztam, egy Cseh Tamás-emlékest kapcsán. Neki is látott a munkának, Bereményivel közösen. Mindketten féktelenek – Robiból dől a zene, Gézából meg a szöveg. Egyszer csak ott álltunk hat-nyolc dallal, és egymásra néztünk, hogy akkor legyen ez egy lemez? Lett.”
Néhány hete választották a Nemzet Színészeinek sorába. Arról szólva, mit jelent számára ez az elismerés, kifejtette:
“Elementáris érzés volt, földrengésszerű. Megpróbáltam egyáltalán nem latolgatni, mennyire lehetek esélyes a jelöltek között. Amikor kiderült a szavazás végeredménye, rettenetesen boldog voltam.
Az, hogy tizenegy ilyen pályatársam kiválaszt engem, hogy én is ott legyek közöttük, korona a pályámon.
Nehéz rangsorolni az elismeréseket, természetesen egy Kossuth-díj is óriási dolog, de az, ha az embert a Nemzet Színészévé választják, szakmai elismerés, ráadásul azon belül is egészen speciális.”
Udvaros Dorottya azt is elárulta, mit érzett, amikor 35 évesen Kossuth-díjat kapott: “Köpnyi-nyelni nem tudtam, évek teltek el, mire felfogtam. Ugyanabban az évben kaptam meg a díjat, amikor poszthumusz odaítélték Latinovits Zoltánnak és Őze Lajosnak. Ezt nem lehet feldolgozni. Arra gondoltam, hogy ha már így történt, akkor majd igyekszem ennek megfelelni – szorgalmas voltam eddig is, hát majd eztán még szorgalmasabb leszek.”
Forrás: Kultkikötő
Köszönet a Kultkikötőnek.
(X)