Vallja, a legfontosabb, hogy az ember olyan foglalkozást válasszon, ami örök szerelem. Udvaros Dorottyát Szegő András kérdezte a Nők Lapjában.

A felvetésre, miszerint régen Jászai Mari lesétált a villájából, be a színházba, meg Honthy Hanna és Tolnay Klári is, a színészet ugyanis kifejezetten elegáns szakma volt, Udvaros Dorottya elmondta: „Igen. Hát ma nem az. Legalábbis az elegáns szót semmiképp sem lehet rá használni. Méltósága lehet most is, attól függ, kiről van szó. De hát én már ebbe születtem bele. Akit én ismertem, és idősebb színész, Gobbi Hilda sem így élt már, vagy Máthé Erzsi sem.
(…) Bajor Gizi nem forgatott tévéjátékot, nem ment szinkronba, nem próbált délelőtt is, meg este is, a két próba között nem vitték el forgatni, aztán előadás után nem vitték vissza forgatni. Amikor a Katonával külföldön voltunk, neves német, francia kollégákkal beszélgettünk, és elmeséltük, hogy a színház repertoárján, mondjuk, hét darabban játszom, tévéfilmet forgatok, mozifilmet forgatok, szinkronba megyek, rádióba megyek. Tátott szájjal hallgatták, és el voltak ájulva, hogy ez milyen csodálatos. Picit még irigyeltek is minket. Nem akartuk nekik mondani, hogy mi ezzel összesen nem keresünk anynyit, mint ők egy hónap színházzal ott kint. Bár nagyon űzött élet ez, van benne sok-sok fantasztikum. Én például el nem tudom képzelni, hogy bekerülnék egy Broadway-szerepbe, és akkor tíz évig azt táncolnám, énekelném. Elpusztulnék… (…) Számomra ez a sokféleség nagyon izgalmas.”

Azt is hozzátette: „Én egy olyan színházi világban nőttem fel, ahol a szerepnek kell előtérben lennie, és a játszó színésznek mögötte vagy benne, vagy nem tudom, mi a jó szó erre. Mindenféleképpen odaadom mindenemet a szerepnek, a személyiségemet, azt a testet, amivel rendelkezem; ne Udvaros lépjen be az ajtón, hanem Ranyevszkaja a Cseresznyéskertből. Tehát nem én játszom őt, hanem lépjen be ő, akit történetesen én játszom. Ez legyen a sorrend.”

A kérdésre, ő milyen alkat, azt felelte: „A fene se tudja… Mindenki elrejti szerintem, hogy milyen. Mindenkinek van rejtélye. Beleértve engem is. Ki kíváncsi arra a színészre, akinek nincs?”

Udvaros Dorottya szerint egy foglalkozást lehet űzni foglalkozásként, meg lehet hivatásként is: „Én láttam asztalost, aki hivatásszerűen volt asztalos, és láttam olyat, aki csak úgy foglalkozásszerűen. Mindent lehet fantasztikus színvonalon csinálni. Szerintem nagy kincs, ha valaki szerelmes lesz a szakmájába, és nem veszíti el azt a szerelmet iránta. Nem un rá, vagy nem un önmagára. Mert nem jó állandóan agyalni és bajokat vagy hibákat keresni, mert az el tudja nyomni az embert. Emlékszem, amikor először dolgoztam Ljubimovval ( Jurij Petrovics Ljubimov orosz színészrendező – a szerk.), nagyon kemény volt velem. Sokat sírtam, de ő minden próba után átkarolt, és mondta, csak azért gyötör, mert azt akarja, hogy még jobb legyek, és tudja, hogy képes vagyok rá. Tehát nem azt a terhet rakta rám, hogy pocsék vagyok, és nem is leszek jobb, hanem azt, hogy menni fog, hogy még jobb legyen! (…) Olyan pillanatok meg előadásrészletek voltak, amikor úgy éreztem, most tényleg mindent beleadtam, ami a tehetségemből futja. Érdekes módon nem biztos, hogy ilyenkor van az embernek a legnagyobb sikere. Hogy miért, az nagyon furcsa, örök titok, amit nem lehet megfejteni.”

„MINDENKINEK VAN REJTÉLYE”
Nők Lapja 2022.01.26 – 10,11,12,13. oldal