1954. augusztus 4-én született Udvaros Dorottya Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
Udvaros Dorottya pályájáról:
A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1978-ban a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. 1981-ben a Nemzeti Színház, 1982-től a budapesti Katona József Színház alapító tagja. 1994-től az Új Színház, 1997-től a Bárka Színház, 2002-től a Nemzeti Színház tagja.
Édesanyja Dévay Camilla (1922–1998) színésznő. Két alkalommal a színpadon is együtt játszottak. A Szentivánéji álom című darabban gyerekszereplőként a Titániát játszó mama közelében lehetett. A bemutató Németh Antal rendezésében 1959. április 23-án Kecskeméten volt. Felnőttként egy alkalommal lehettek partnerek: 1989. december 7-én a Játékszínben volt a Janika című darab bemutatója. Édesapja, a most 94 éves Udvaros Béla egy alkalommal rendezte, az Evangélium Színházban, a Csongor és Tündében 2007-ben.
Pályafutása alatt elhalmozták feladatokkal, emlékezetes alakításaiból néhány: Cressida (Shakespeare: Troilus és Cressida), Célimene (Moliére: A mizantróp), Anna Galaktia (Barker: Jelenetek egy kivégzésből), Szidónia (Csiky: Buborékok), Iokaszté (Szophoklész: Oidipusz király), Elmira (Moliére: Tartuffe), Warrenné (Shaw: Warrenné mestersége), Madame de Merteuil (Heiner Müller: Kvartett), Olga (Csehov: Három nővér). Egyik utóbbi alakítása Francesca volt Robert James Waller A szív hídjai című regényének színpadi változatában.
Számos filmben és tévéjátékban is láthatta a közönség, emlékezetes például a Szívzűr, a Te rongyos élet, a Csók, anyu, A nagy generáció, az Érzékek iskolája, A miniszter félrelép, valamint Bartis Attila regényének filmváltozata, a Nyugalom, amelynek női főszerepét, Weér Rebekát már a nemzeti színpadán, az Anyám, Kleopátrában is eljátszotta.
1985-ben Átutazó címmel jelent meg szólólemeze Dés László zenéjével és Bereményi Géza szövegeivel. A dalok közül jó néhány műsoron szerepel a szerzőpáros Férfi és Nő című nagysikerű koncertsorozatán, amelyen Udvaros Dorottya három színésztársával – Básti Juli, Cserhalmi György, Kulka János – lépett fel.
1983-ban Jászai Mari-díjat, 1990-ben Kossuth-díjat, 1998-ban Magyar Művészetért Díjat kapott. Nyolc alkalommal nyerte el különféle filmfesztiválokon a legjobb női alakítás díját. 2004-ben Prima díjas lett, 2005-ben beválasztották a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai közé.
A művészről saját szavaival:
Keresünk, keresünk: Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy próbafolyamat arról szólt, hogy keresünk, keresünk, keresünk, hogy van egy változó massza, amit még a premier után is át lehet gyúrni. Manapság minél hamarabb meg kell találnunk a közös útjelző táblákat, és a kijelölt úton haladunk tovább, a második-harmadik heti emlékpróbákon rögzítünk dolgokat, és később azt kérik rajtunk számon. Persze bővítgetjük, gazdagítjuk az előadást, de mégiscsak megtartjuk a fő csapásirányt. Pedig a pályám elején Székely Gábor az utolsó napokban is újat akart látni. Ezért most nem tudom megérteni, miért kellene nekem már a legelején rögzítenem? Nem arra hajtok, hogy mint egy kis majom, megtanuljak valamit és később csak utánozzam magam. Az érdekel, hogy ahhoz képest, amit tegnap találtunk, mit találhatunk ma? Változó, hogy egy rendező miként közelít a munkához, de nagy átlagban azt kérik: rögzíts, emlékezz.
Eminens: Szerintem az embernek egy darabig eminensnek kell lenni, aztán egyszer csak elő kell jöjjön belőle az iskolakerülő, csavargó, fékezhetetlen, megrendszerezhetetlen gazember, aki az igazgatói intőket minden előadás után hazaviszi, de egész egyszerűen kötelező érvénnyel lázadnia kell. Ha én nem vagyok azonos magammal, hanem az agyamnak bármelyik szelete kontrollál engem, hogy most hú, miért üvöltötted ezt, miközben nem is akartad üvölteni, azt nem lehet. Ezt egyszerűen nem lehet. Hogy, ha minden nap megverekszünk és minden nap igazgatói intőt kapok, nekem akkor is ön azonosnak kell lennem. Az más kérdés, hogy neki az a dolga, hogy akarjon tőlem valamit, mert másképp értelmezi a szerepet, mint én. Egy színésznek el kell kezdeni a legszélsőségesebb gazemberségeket megcsinálni, és hogyha azt mondták például, hogy üvöltsél, de te nem így oldanád meg a dolgot, juszt is nem kell üvölteni, hanem meg kell keresnie saját magának azt a, nem tudom mit – embere válogatja-, amitől ő, miközben mondja a szövegét, gondolatilag, érzelmileg, technikailag azonos…
Közlésvágy: Ha az embernek, mondjuk, technikai nehézsége adódik, akkor minden előadás előtt be kell menni hat órakor a színpadra, el kell harsogni a dolgot, hogy megnyugodjak, és amikor kezdődik az előadás, akkor semmi mással ne törődjek, csak azzal, hogy mi az, amit közölni akarok. A közlésvágy mindent igazol. A közlésvágy a lényeg.
Ügybuzgalom: Harmadéves főiskolásként, amikor először megláttam a nevem a Nemzeti Színház próbatábláján, halálosan megijedtem. A darabban ugyanis az édesanyámat Törőcsik Mari játszotta, az apámat Cserhalmi György; együtt szerepeltem még Till Attilával, Őze Lajossal, Szacsvay Lászlóval és Máthé Erzsivel… de ez másodlagos kérdés. Nem az ijedtség dominál, hanem az, hogy valamit meg kell csinálni. Az is mellékes, hogyha a nálam egy kicsit idősebb színésznő ferde szemmel néz rám, vagy ha egy érettebb kollégának elege van abból, hogy én még az ikszedik próba után is csak téblábolok. Nem figyelek erre, mert valami egészséges ügybuzgalom pezseg bennem. Mindig mentes voltam a szakmai rivalizálástól is, erre nem pazaroltam az energiámat.
Pengeél: A legérzékenyebbek pengeélen táncolnak az őrület és a zsenialitás határán. Néha vannak apróbb túlkapásaik, legjobb formájukban azonban elképesztő dolgok történnek körülöttük. A művészetben az a jó, hogy semmiképpen nem tud ártani. Egy köztéri szobrot, vagy egy festményt bármikor el lehet zárni a pincében, majd az utókor igazolja a művészt, vagy nem. A hatalom, a politikusok esetében ez sajnos jóval bonyolultabb.
Kockázat: A Phaedra mindenképpen szerepálom volt. Többször megtalált, sőt volt, hogy egyszerre ketten is felkértek rá. Végül egy mai átiratra, egy kortárs operarészletre mondtam igent, Salzburgban volt a bemutató, és rettenetesen megbuktunk. Dermedt csöndben, fagyos rémülettel fogadták. Nem az történt, amire vágytam, hogy bekerülök vele a halhatatlanok közé, és a színészmúzeumban egy egész szoba lesz tele a Phaedra-fotóimmal. Ehhez képest ültem egy kanapén, smink nélkül, mackóban, törölközővel a fejemen, és borzalmasan néztem ki. De nem bánom, mert hihetetlenül jó volt a csapat. Nagyon szeretem a rendezőjét, Schilling Árpádot, és bármilyen hülyeségre hív, valószínűleg megyek. Hiszem, hogy a színészet lényege, hogy olyasmibe is belemenjünk, ami a mások szemében kockázatos.
Megtisztulás: A szenvedés és a fájdalom megtisztít. Átmossa a lelket. Egyébként sem vagyunk alkalmasak a folyamatos örömre. Az emberi természet nem alkalmas erre, telítődik örömmel és bánattal is. Hamar ráununk a jóra is. Az emberi természetet a kutakodás hajtja, ennek óhatatlan velejárója, hogy az ember sokkal többet bukik és sérül. Apám mondta mindig, bármilyen rossz is történik az életben, abban is van valami jó. Valóban mindig merített a bánatból is. Azért fontos, hogy az emberek szórakozásként ne csak echte szórakozással találkozzanak, mert a lélekátmosáshoz mindig katarzis kell.
Munka, gyermek: A főiskola után Szolnokra mentem, boldogan. Nagyon intenzív időszak kezdődött. Elég hamar elkezdtem forgatni is. Volt olyan, hogy az Amerikai Elektrát próbáltam Szolnokon, és minden éjjel Sándor Palival a Ripacsokat forgattuk Budapesten. Nem aludtam semmit, a taxiban valamit. Visszanéztem a régi fotóimat, és egészen harmincéves koromig én minden fotón hullafáradt vagyok. A hajam lógott, nem volt energiám fölöltözni. És ebben a vágtában egyszer csak hirtelen, mint egy vörös villanófény megjelent a fejemben: harmincéves vagyok, az nem lehet, hogy nekem ne legyen gyerekem… Ez volt az a pillanat. Addig semmi ilyen mérföldkőre nem emlékszem. Nyaranta három filmet forgattam, télen bemutattam egy darabot pénteken, és hétfőn elkezdtem próbálni egy újat. Nem volt szünet. Iszonyú sokat dolgoztam. És akkor jött Máté. És vele a megnyugvás, megtisztulás, hogy nagyon szép, ami eddig történt, de van még valami az életben azon kívül, hogy szépen eljátszok egymás után szerepeket.
Út: Nem az a kérdés, hogy nehéz vagy könnyű. Az út a lényeg. Ilyenkor van sírás, nevetés, kétségbeesés – ezerszer. De dolgozik bennem egy motor, ami arra sarkall, hogy ezeregyedszer is megpróbáljam. És sokszor megtapasztaltam már, hogy ha elég munkát fektet az ember a dologba, akkor az egyszer csak elkezd működni. Az elején még sosem lehet tudni, hogy hogyan alakul majd a próbafolyamat. Lehet, hogy a második héttől borzalmas napok jönnek, mert nem találom a kulcsokat a szerephez, lehet, hogy csak a végén jön a pánik… Amikor belefogok egy új darab próbáiba, sosem az a cél, hogy minél könnyebben megússzam, hanem hogy minél gazdagabban föl tudjam tárni a mű, valamint az én szerepem többi szereplőhöz való viszonyának mélységeit. Ehhez azonban össze kell raknom magamban az egészet, mint egy kirakós játék apró darabkáiból a teljes képet. Ez akár elementáris élmény is lehet. De nem szoktam ezzel törődni, mert ezt nem lehet akarni – az ilyen élmények egyszer csak megszületnek. Egy előadás, egy alakítás sikere is ilyen élmény. Nem lehet előre tudni, hogy hogyan fog sikerülni, és nem lehet tudatosan akarni vagy felkészülni rá. Nem is ezzel a céllal kezdek bele a munkába. Mindig jó akarok lenni, de nem azért, hogy learassam az összes díjat.
Pálya: A színészi pálya kudarcok sorozata. Az a néhány sikeres szerep, amire a nézők emlékeznek, csupán pár pillanat. Mindaz, ami a pillanatok mögött van, hosszú, keserves munka, olykor gyötrelmek sorozata. Gondoljunk egy táncosra! Egy tökéletes mozdulat sokszor szinte kegyetlen testi gyötrelem árán születik meg. Ki tudja, hányszor műtötték a táncos térdét, hogy hány véres balettcipőt nyűtt el… Aztán a színpadon azt látod, hogy könnyedén röpül, száll. Ugyanígy megkínlódik a színész, hogy a monológja hitelesen hangozzon el a színpadról, csak más eszközökkel és módszerekkel kínozzuk magunkat a hatáskeltés érdekében. De amikor kint állok a színpadon, már engem sem érdekel, mennyi munka van a szavaim, a hangsúlyaim mögött. A néző sem erre kíváncsi.
Nézőtér: Nekünk, színészeknek az a fontos, hogy estéről estére közösen járjunk be egy utat a nézővel. Ők ezért jönnek a színházba, mi pedig azért megyünk fel a színpadra, hogy ezen a közös úton vezessük őket. A nézőtér csöndjeiből, a közönség nevetéseiből, elérzékenyüléseiből, sírásából és a tapsokból nagyon finoman levehető, hogy ez sikerült-e. Ha nem, elégedetlen vagyok, és keresem a hibát, elsősorban magamban. Ha sikerül, örülök és boldog vagyok.
Munkás: Én egy színházi munkás vagyok, csak valahogy az életem során olyan szerepek jöttek, amik ezt az imidzset támasztották alá. Kevesebb megtört, szegény kis cselédlánykát játszottam, és több olyan szerepet, ami ezt a képet mutatta rólam. Az emberek gyakran azonosítják a színészt a képpel, amit látnak. De nincs bennem semmilyen vágy, hogy mindig megfeleljek ennek a képnek. Egy szerep megformálása nem szép ruhákban csillogás, hanem kőkemény, kegyetlen, fizikai és lelki munka. De ez nem tartozik a nézőkre. Rájuk a végeredmény tartozik, és ott már – ha a szerep azt kívánja – én úgy fogok állni, mint egy nagy díva. Ha el tudom hitetni az emberekkel, akkor az is én vagyok. Meg az is én vagyok, aki tök lazán lemegy a piacra, és nem érdekli, hogy a mellette álló ránéz, hogy „Maga az, művésznő?” Nekem sem kell fodrásznál kezdeni minden napomat.
Munka: Sokszor megtapasztaltam már, hogy ha elég munkát fektet az ember a dologba, akkor az egyszer csak elkezd működni. Az elején még sosem lehet tudni, hogy hogyan alakul majd a próbafolyamat. Lehet, hogy a második héttől borzalmas napok jönnek, mert nem találom a kulcsokat a szerephez, lehet, hogy csak a végén jön a pánik… Amikor belefogok egy új darab próbáiba, sosem az a cél, hogy minél könnyebben megússzam, hanem hogy minél gazdagabban föl tudjam tárni a mű, valamint az én szerepem többi szereplőhöz való viszonyának mélységeit. Ehhez azonban össze kell raknom magamban az egészet, mint egy kirakós játék apró darabkáiból a teljes képet. Ez akár elementáris élmény is lehet. De nem szoktam ezzel törődni, mert ezt nem lehet akarni – az ilyen élmények egyszer csak megszületnek. Egy előadás, egy alakítás sikere is ilyen élmény. Nem lehet előre tudni, hogy hogyan fog sikerülni, és nem lehet tudatosan akarni vagy felkészülni rá. Nem is ezzel a céllal kezdek bele a munkába. Mindig jó akarok lenni, de nem azért, hogy learassam az összes díjat.
Balerina: A lelkem mélyén balerina szerettem volna lenni, a cirkuszművészet, a kortárs táncok, a pantomim, minden vonz, persze a sztenderd táncok is. Csodálatos időszak volt, nagy élmény, hónapokon át próbáltunk. Sok érték volt abban a műsorban, és látták az emberek, hogy többen megszakadunk azért, hogy előrébb jussunk egy olyan területen, amely nem épp a miénk. Ott álltunk az elején kezdőként, még Katus Attila is, aki végül meg is nyerte a szériát. Amúgy a rendezőtől azt kérdeztem az elején, hogy miért kell nekünk olyasmiben megmérettetnünk, amely nem a sajátunk. Aztán arra jöttem rá, hogy az egészben a tanulási folyamat a legérdekesebb nekem és a nézőnek, az, ahogy megküzdünk minden helyes mozdulatért. A szambalépésnél nehezebb a Földön nincs, pedig látványban semmi különös.
Kollégák: Ha belenézek akár Molnár Piroska, Lázár Kati, Takács Kati, Kulka János, László Zsolt vagy Kovács Zsolt szemébe, máris a helyzetben vagyok, és minden másról megfeledkezem. László Zsolttal már százszor előadtuk A szív hídjait. Nekem megunhatatlan. Finoman beleszövi az aznapi érzéseit is, ami nem azt jelenti, hogy ha épp borús a hangulata, rosszkedvű a szerepben is, nem, ő mindig jól játszik, csak picit mindig más. Ilyen Kovács Zsolt is a kaposvári színházban. Rejtőzködő, szemérmes színész, ezzel engem is megigéz, amikor együtt játsszunk, most például a Shakespeare királynőjében. De olyan is van, hogy rákészülök, ma este aztán csodát művelek, és mégsem megy, hiába gyűröm a lelkemet, agyamat, testemet, nem tudom uralni magam. Kell az a szemernyi bizonytalanság, hogy összhangba kerülnek-e a dolgok este, vajon tudok-e úgy koncentrálni, hogy mindent értsek, lássak, észrevegyek, meghalljak, megérezzek a színpadon, s közben vajon elég színesen vagyok-e jelen – szóval ettől az örök bizonytalanságtól nem válik unalmassá a pályám.
Harc: A színházi próbafolyamat nem kedélyes kávéházi csacsogás, hanem kemény, kegyetlen, szenvedélyes harcok sorozata. Sok akarat csap össze, sokféle igazság. (…) Ez egy ilyen pálya. Csak így éri meg. Néha tényleg ráérez valamire az ember, és zsigerből jól csinálja, de ez a legritkább eset. A zöme azzal kezdődik, hogy önmagammal kezdek el küszködni. Először, hogy megértsem annak a lényegét, aztán, hogy ráérezzek, miként is szeretném, miként is kéne majd a színpadon megvalósítani. Olvasom, hogy írók, festők, szobrászok milyen kegyetlen küzdelmeket vívnak alkotás közben önmagukkal, pedig előttük csak üres papír, vászon vagy gránitdarab van, nekünk pedig más emberek elképzelésein, akaratán keresztül kell megvalósítani azt, amit éppen a legjobbnak gondolunk. Amikor elolvastam a darabot, én is mást képzelek róla, a rendező is, a partner is, a többi színésztárs is. Ezek ütköznek próbáról próbára, és ugyan ki az, aki biztosan el tudja dönteni, hogy ezek közül kinek van igaza, melyik a jó?
Szobrász: Én nem egy szobrász vagyok, aki elkészített egy alkotást, ami onnantól kezdve készen van és csak meg kell nézni. Nekem minden alkalommal találkoznom kell egy csomó vadidegen emberrel, akik ülnek a nézőtéren, és akikkel az előadás végére barátságba kell kerülnöm. Ez egy olyan alaphelyzet, amit én természetesnek tartok, sőt igazán ez a legizgalmasabb ezen a pályán, hogy nekem állandóan meg kell nyernem az embereket, akik akár a színpadon, akár egy filmben megnéznek.
Boldogság: Észreveszem a boldogságot rejtő pillanatokat. Nem okvetlenül csak azokat, amikor előadás végén tapsolnak, hanem bármiben, bármikor. Olykor minden külső ok nélkül érzem, hogy most boldog vagyok, máskor boldoggá tesz, ha meglátom a szivárványt. Legutóbb ki is szálltam az autóból, hogy lefényképezzem.
Forrás: Színház Online, Népszabadság, Index, 168 óra, Nemzeti Színház, OSZMI