Józsa BettinaKováts AdélGyabronka JózsefTrafóSzinetár Miklós
  • facebook
  • instagram
  • 2021. november 29., hétfő
    banner_bigBanner4

    “Életem talán legfontosabb tette ez az előadás” – Interjú Göndör Lászlóval

    2021. szeptember 18., szombat 06:00

    Október 3-4-én mutatják be a Trafóban Göndör László Staféta nyertes előadását Nagymamával álmodtam címmel, amelynek kiindulópontja, hogy a 35 éves alkotó 32 napra beköltözött a 97 éves Nagymamájához, Katona Évához a világjárvány közepén.

    Honnan jött az ötlet, hogy a járvány alatt beköltözz a Nagymamádhoz? Sokan éppen, hogy kerülték idős hozzátartozóikkal a találkozást.

    Több komponensű a dolog. 10-15 éve tervezem, hogy felvegyek Nagymamámmal hanganyagokat, megőrizzek belőle számomra fontos dolgokat. Nehéz kivitelezni, hogy egy nagyon közeli embert szervezett módon hosszú időn át interjúvolj, mivel ez lelkileg egy nagyon nehéz folyamat. Rengeteg, a saját kapcsolatotokat is érintő szorongással jár, amin percről percre kell átverekednie magát az embernek. Ilyen a dolog természete, ezzel nem lehet mit csinálni. A motiváción sok múlik, de mindenképp nehéz. Ehhez a nehézséghez jött még hozzá, hogy az én Nagymamám sokáig egyáltalán nem akarta, hogy belőle ilyen módon fennmaradjanak dolgok. Szorongott ő is, egomán dolognak tartotta, hogy az ő egyéni gondolatai különleges elbánásban részesüljenek más emberek gondolataitól, már csak azáltal is, hogy rögzülnek és fennmaradnak az utókor számára.

    A holokauszttörténetei esetében is az a fajta dilemma gyötörte sokáig, hogy milyen jogon engedheti meg ő azt magának, hogy a sok millió történet közül pont az ő egyéni történetei vegyenek részt az óriás, az elmondhatatlan reprezentációjában.

    Évtizeden át tartó tapogatózás, közeledési folyamat csúcsosodott most ki ezzel a projekttel, melynek során Nagymamám kedvet kapott ahhoz, hogy hang- és videofelvételeket készíthessek róla. Abban, hogy ez most történt meg, paradox módon nagy szerepet játszott a járvány okozta helyzet. Sok embernél így vagy úgy belső munkával párosult ez a karantén időszak, sok alkotó emberre – többek között – rengeteg szabadidő szakadt. Engem már több mint 10 éve folyamatosan foglalkoztat ez a projekt. Rendszeresen azzal álmodok, hogy meg kell csinálnom, mielőtt meghal Nagymama. Úgy éreztem, hogy vagy most, vagy soha. Ez az időszak egybeesik egy felnövési folyamattal is: most értem meg rá, hogy felszámoljam az ezzel kapcsolatos szorongásaim, és szembe nézzek az egyik legfontosabb vágyammal, és azon keresztül a Nagymamámmal való kapcsolatommal.

    Ez a színházi projekt és kísérlet szerintem elsősorban nem a Nagymamámról vagy a nagymamákról szól. Én úgy érzem, hogy Nagymama személye behelyettesíthető mindenkinek a saját fontos emberével, akivel még sok dolga van. Nekem történetesen életemnek ezen a pontján ez a személy a Nagymamám volt.

    Hogyhogy ilyen fontos ő neked?

    Mert egy csodálatos ember. De nem elkerülhető az a tény sem, hogy 6-7 éves korom óta hallgatom Nagymamám holokauszt történeteit, mióta Nagymama különleges bizalmába fogadott. Az ő történetei, Nagymama fantasztikus nyelvezetű, pikírt humorú, lehengerlő  intellektussal átjárt mesélései, a mesék bölcsessége és morális jellege mindig is csodálatot keltett bennem felé, majd ez a csodálat később párosult Nagymama erős és kritikátlan idealizációjával a fejemben. A történetei mesélése révén engem is részesévé tett az általa átélt élményeknek. Ez az intimitás szent alapja köztünk. Amikor azt mondom, hogy a traumának én is részese vagyok, természetesen nem azt állítom, hogy én magam traumatizált vagyok, de azt igen, hogy nagyon mélyen, zsigeri szinten vagyok képes átélni abból valamit, ami Nagymamával történt. Ilyen módon szinte ősi összetartozással kapcsolódunk egymáshoz. Mindeközben a kapcsolódás az élet más területein pont a traumák hatása miatt nem is olyan egyszerű. Nagymama egy nagyon kemény nő. És ez köztünk egy bonyolult kapcsolat.

    Göndör László / Fotó – Dömölky Dániel

    Mit szólt az ötlethez a Nagymamád?

    Azt említettem, hogy sokáig nem mertem felkérni. A Staféta pályázat elnyerése egy nagyon kézzelfogható dolog volt, arra már bátrabban lehetett hivatkozni Nagymama előtt is. Nem tudtam, de véletlenül kiszivárogtatták neki a dolgot a szüleim a háttérben, és már morfondírozott rajta egy ideje, mielőtt felkértem. Belement. Megjött a kedve a dologhoz. Talán azért, mert mostanra erősebben megérezte az elmúlás lehetőségét.

    Milyen előkészületek előzték meg a beköltözést?

    2020. december 15-én költöztem be, és január 17-ig, a Nagymamám születésnapjáig maradtam, összesen 32 napig. Szándékosan egy ilyen ünnepi időszakot választottam. A covid is azt erősítette, hogy ez egy hosszan tartó odaköltözés legyen, a ki-bejárkálás nem lett volna szerencsés vírusszempontból sem. Továbbá, amit szerettem volna, az egy együttélésben tud elmélyülni. A beköltözés előtti napokban szétteszteltettem magam. Stresszes volt, hogy mi van, ha mégis beviszem a vírust, vagy mi van, ha ott mindketten megbetegszünk. Furcsa helyzet, hogy ennek a projektnek most jött el az ideje az életünkben, miközben odakinn egy világjárvány dúl.

    Milyen volt a Nagymamával lakni? Hogy nézett ki egy napotok? Hogyan rögzítetted a beszélgetéseket?

    Rigorózus menetrendje van a Nagymamámnak, amihez nekem is alkalmazkodnom kellett. 97 éves létére lassabban mozog, de állandó asszisztencia mellett a legtöbb dologban önállóan látja el magát. Az ébresztés, az étkezés, a takarítás szigorú koreográfia szerint zajlott, ami szellemileg leterhelő dolog. Erre nem számítottam. Emellett számomra a felvételekhez kapcsolódó technikai eszközparkkal való megismerkedés jelentette a legnagyobb nehézséget.

    Muszáj volt összekapni magam; sokat tanultam a mikrofonok és a kézikamerák csodálatos világáról. Mindeközben arra is feszülten figyeltem, hogy oldott hangulatot tartsunk fent. Igen, ez egy ellentmondás.

    Nagyon elfáradtam, türelmetlenebbé váltam a végére, de ez a türelmetlenség elvezetett valahova, ami szintén tanulságos volt. A felvételek egész nap, a nagyobb beszélgetések általában délután 3-tól 7-ig zajlottak. Természetesen a legjobb beszélgetések akkor születtek, amikor nem volt tervezettség, mondjuk az ebédlőasztalnál. De szerencsére előfordult, hogy ebéd közben is bekapcsoltam a hangrögzítőt, hogy atmoszférát vegyek fel –  az ott elhangzott beszélgetések a legjobbak.

    Milyen volt az ottlakás utolsó napja?

    Az volt a legjobb. Az együttlakás alapvetően egy görcsös erőlködésből indult: minden legyen felvéve, és közben legyen jó a hangulat. Mindenki úgy akart viselkedni, mintha ez egy teljesen természetes dolog lenne, de persze nem az. A legvégére oldódott fel ez a görcs, és az, hogy egy házibuliba ment át az utolsó éjszaka, az nem túlzás.

    Hogyan dolgoztátok fel a több órás hanganyagot?

    A legtöbb alkotó, Laboda Kornél, Bódi Zsófi, Szakács Zsuzsi, Láng Alexandra és Horváth Lili Olga végighallgatta a kb. 40 órás hanganyagot. Három hét csak ezzel ment el. De nem volt más választásunk, mert különben nem tudtunk volna ugyanarról az alapról indulni a közös gondolkodásban. Aztán megpróbáltuk kiválasztani a fő témákat; két ember bonyolult sorsának bonyolult összekapcsolódásából kiszálazni az előadást. Több lehetséges formai koncepció közül végül egy klasszikusabb színházi előadásformára esett a választásunk. Ettől még továbbra is nyitva áll a lehetőség más formák előtt, hiszen az anyag óriási, ebből még sok minden lehet a későbbiekben. Arról is beszéltünk az alkotótársakkal, hogy egyszer szívesen csinálnánk egy 12 órás installatív performanszot az anyagból, amely sokkal inkább portré jellegű, Nagymama elmeséléseit, történeteit, életútját helyezve a középpontba. Egyébként szerintünk benne van ebben a 40 órás archív anyagban egy könyv és egy dokumentumfilm lehetősége is. A performansz és a könyv sokkal inkább Nagymama gondolatainak közvetítéséről, a nemsokára bemutatott előadás pedig az én megélésemről szól.

    Ez az előadás túlzás nélkül egy teljes évig készült, kisebb nélkülözhetetlen pihenőkkel. A legnehezebb kérdés az volt, hogy egy ilyen grandiózus anyagból mit tudunk belesűríteni másfél órába. Nehéz feladat.

    A dokumentumfilmesek ismerhetik ezt az érzést a legjobban. Végül feladtuk azt, hogy tematikusan haladjunk, egyre jobban fókuszáltunk – összefüggésben Nagymama megörökítésével – arra, hogy én mit akarok ezzel a viszonnyal kezdeni.

    Felmerült a kérdés, hogy ez mennyire legyen egy holokauszt fókuszú előadás. Ebben azt hiszem, teljes a konszenzus közöttünk. A darab úgy szól a traumákról, ami esetünkben a holokauszthoz kapcsolódó traumákat és történeteket jelenti, hogy azokat az előadás jobbára a felszín alatt tartja, a kapcsolaton keresztüli, áttételesen megjelenő (transzgenerációs) hatása jelenik meg inkább. Tehát az előadás sokkal inkább szól arról, hogy két ember hogyan tud kapcsolódni 2021-ben a Tétényi úton, mint a holokausztról, miközben a lágertörténetek levegője Nagymama lakásában még a polcon lévő bonbonos üvegcsében is ott van. Ez egy tudatos döntés volt alkotócsapatunk (a Bíborszalon) részéről. Egyszóval: a kapcsolatra fókuszálni egy izgalmasabb narratívának tűnt.

    Hogy sikerült a májusi fázisbemutató?

    Ekkor már több mint fél éve készült a darab, ezért nagyon felszabadító volt egy kis közönségnek végre megmutatni belőle valamit. Ennél csak az volt felszabadítóbb, amikor ugyanezen a napon, pár órával korábban eljött a Trafóba a Nagymamám, és csak neki, egyedüli nézőnek ment le az előadás. Ez egy nagyon furcsa, a színház határain túlmutató élmény volt, hiszen ő volt a közönség, akiről az előadás szólt.

    Ott ült az az ember, aki még életében megnézte az önmaga és az előadóval való viszonyáról szóló előadást, és mindezzel élő interakcióba lépve alakíthatta is azt: beleszólt, kommentálta, leállította, együtt énekelt saját magával. Mindenki teljesen kikészült.

    Hogy jött a cím: Nagymamával álmodtam?

    Akkor találtam ki a címet, amikor már ott laktam Nagymamámnál. Egyszerre aludtunk éjszakánként egymástól pár méterre ugyanabban a lakásban. Reggelente az álmokat meg is beszéltük. Ennek volt egy különleges hangulata, amit nehéz elmondani. Ehhez az élményhez, az “együtt álmodáshoz” kapcsolódott továbbá az a meghatározó élményem, miszerint az elmúlt évtizedben egyre erősebben és gyakrabban jelent meg álmaimban a Nagymamám elvesztésére irányuló félelem és szorongás. Ezek mögött az álmok mögött mindig ott húzódott az érzés, hogy az én létem alapja az, hogy ő létezik, és ha őt elveszítem, akkor én is elveszek. Ez a cím az ő fontosságát, jelentőségét jelenti számomra.

    Végül: a Staféta pályázat hogyan segítette a munkátokat?

    A Staféta pályázat elnyerése konkrét hivatkozási alappá vált, komolyságot, hitelt, súlyt adott a projektnek Nagymama szemében; annak, hogy ő fontos, hogy rá, a történetére mások is kíváncsiak, és ez nem csak az én egyéni, rokoni érdeklődésem.

    Mindkettőnknek megerősítés volt, hogy nem egy önterápiás dologra készülünk, hanem ebből lehet valami univerzálisabb. Nem mellékesen nekem némi önbizalmat is adott, ami jól jött, mert relatíve későn kezdtem el színházzal foglalkozni – eredetileg elemző közgazdász vagyok. Sokáig kérdéses volt számomra, hogy fel tudok-e kerülni a színházi térkép azon részére, ahova szeretnék.

    Ma Magyarországon egyre nehezebb független színházat létrehozni, és a Staféta az egyik utolsó szabad forrás. Nagyon fontos, hogy meg lehet egy rendes előadást csinálni ebből a pénzből és a Staféta infrastrukturális támogatásával.

    Emberi mércével mérve eddigi életem talán legfontosabb tette ez az előadás.

    szerző: Bordás Katinka

    Az előadásra itt lehet jegyet kapni.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka