O. Horváth Sári író-rendező két darabját is bemutatja az Anyacsak1 Fesztivál. Május 5-én a nagyon ritkán látható Anyám Suzukja kerül műsorra Stork Natasával és Mohai Tamással Valcz Péter rendezésében. Május 4-én pedig a Lenni vagy nem a KV Társulat, a Maszk, és az E-Mancik Színházi Manufaktúra koprodukciójában. A két előadás születésének történetéről is beszélgetünk az íróval.

– Az Anyacsak1 fesztiválon két olyan előadás is lesz, melyek a te írásaidból készültek: az Anyám Suzukija és a Lenni vagy nem. Mindkettő témája az anyaság. Honnan jött az ötlet ezekhez a művekhez? Van közük egymáshoz?

Az Anyám Suzukiját direkt a 4. Tantermi Színházi Szemlére fejlesztettük és adtuk be Valcz Péterrel közösen. Nem sok tapasztalatunk volt ezzel a formával kapcsolatban, három alappillérben állapodtunk meg: kétszereplős, 45 perces és valami durva. Az előadás létrejött, de sajnos akkor nem kapott támogatást a továbbjátszásra. Két évvel később, hála a Mannának, újra kigurulhatott a Suzuki a garázsból Stork Natasával és Mohai Tamással. Sőt, azóta egy másik feldolgozása is elkészült az anyagnak, egy vizsgaelőadás Siflis Anna rendezésében az egyetemen. 

A Lenni vagy nem alapötlete egy kicsivel korábbi, de a Suzuki után ültem le megírni. És mivel akkor még úgy volt, hogy a Suzuki nem megy tovább, a korábban létrejött spin-off egy része bekerült a többi női figura közé. 

– A rendezők nem mindig boldogok, ha élő szerző művével dolgoznak, tartva az azonnali kritikától esetleges konfliktusoktól. Te mennyire veszel részt az írásaid színházzá válásában?

Szerencsére eddig többségében boldog rendezőkkel találkoztam. Ha van is félelem az elején rendezői oldalról, az az ismeretlenségből fakad, arra pedig van pár jó megoldás.

Színházrendező szakon végeztem Bocsárdi László osztályában, voltak olyan munkáim, amikor rendezőként voltam jelen drámaírók mellett, szóval mind a két oldalról van tapasztalatom. De általában megbeszéljük, kinek mire van szüksége. Ha folyamatában követek egy próbaidőszakot, például nem szívesen szólok bele addig, amíg nem kezd el kirajzolódni a rendezői szándék, utána viszont, ha kérik, teszek javaslatokat. Az eddigi két drámaírói végletem az volt, hogy odaadtam a szöveget, megcsinálták és kész, a másik pedig az, hogy még a fénypróbán is jelen voltam. 

– A darabjaid felkérésre készülnek, vagy ha megszülettek utána találnak társulatra, akik színpadra álmodják?

Mind a kettőre van példa, a Lenni vagy nem-trilógia nem felkérésre született, de már az utolsó rész megvalósítása is tárgyalás alatt van. A legutóbbi bemutatóm, ami jelenleg a Fészek Művészklubban fut Mondays for future címmel, teljes mértékben közösségi alkotás volt.

És nem tagadom, van pár rendező név a fejemben, akikkel izgalmas és tanulságos lenne íróként együtt dolgozni, és van olyan téma is, amit majd én szeretnék megrendezni. 

– Az anyaság, illetve a szülővé válás témája több írásodban is megjelenik. Mi az izgalmas számodra ebben az életszakaszban?

Az összetettsége, az, hogy több rétegű, állandóan változó viszony és szemszög. De az apaság is ilyen. A Lenni vagy nemnek időközben megszületett a férfiváltozata is, a Vagy nem lenni. 

Ami fontosabb számomra, az a közeg, amiben megszólalnak és felbukkannak ezek a szólamok, viszonyok. 2017-ben vettem észre magam körül ezt a hullámot, ami azóta is erősödik, és ezt jól mutatja az Anyacsak1 fesztivál igénye és létrejötte. Nagyon örülök a kezdeményezésnek és a többi előadás megszületésének is!

– Az Anyám Suzukija egy sűrű, rövid történet a szexuális abúzusról, annak következményeiről, és az előadás mindig kiegészül egy beszélgetéssel vagy drámaórával. Játszottátok sokat iskolákban, de néha felnőtt közönségnek is. Tapasztalataitok alapján melyik korosztálynál működik jobban? 

Ott, ahol figyelem van, és ez mind a fiataloknál, mind a felnőtt közönségnél megtalálható. Más-más dolgok miatt működhet egy kicsivel jobban az egyik és a másik közönség előtt. Például volt olyan iskolai visszajelzés, ahol az anya figurájával ment inkább a megszólaló, mert kapott egy olyan szeletet, amibe korábban nem látott bele. De ez igaz lehet fordítva is. A Suzuki egy uszodai bántalmazás történet. Amikor ’17-ben Petivel elkezdtük a közös munkát, csak két nagyobb ügyet ismertünk. A Jurányiban anno szeptember végén volt a Szemlén a bemutató, rá egy héttel robbant ki a Weinstein-ügy. Azóta meg végképp átalakult minden országos és globális szinten. Az Anyám Suzukijában az anyának egy 1.3-as Swiftje van, mondjuk úgy, hogy itt lenne az ideje egy Suzuki 2.0-nak, vagy akár egy Vitarának is. 

– A Lenni vagy nem a gyermekvállás kérdését helyezi a fókuszba. A legyen vagy ne legyen kérdésének társadalmi megítélésében te a saját véleményedet melyik oldalra helyezed?

Folyamatosan változik. Két hete mutattuk be a már említett Mondays for future című előadást, ami a klímaváltozással kapcsolatos helyzeteket és kérdéseket járja körbe. Két éves kutatómunka és próbafolyamat előzte meg a főpróbaidőszakot. Most ezek az adatok, információk csengenek jobban a fejemben. De majd úgyis az ösztön dönti el szerintem. 

– Darabjaid rendre társadalmi tabukat fejtegetnek, nyíltan, szókimondóan mégis lazán és pontosan. Mi terel ezek felé a témák felé?

A megismerés és az emberi természet megértésének vágya. Mit miért írunk felül a környezetünkben, önmagunkban helyzettől és kontextustól függően. Amikor azok a helyzetek és témák történnek az életünkben, amit társadalmilag tabusítunk, ott is kimondunk mindent.

Az a történeti ív is nagyon érdekel egyébként, amikor és ahol nem mondanak ki így dolgokat és ez a réteg épül tovább. De a darabok többségében olyan helyzetekben szólalnak meg ezek a szövegek, ahol már jó pár hazugságon, felesleges körön vannak túl a szereplők, és már megvan a saját igényük az őszinteségükre, vagy már nem lehet még egy réteg hazugságot felhúzni. 

Szerző: Gáspár Anna