A történet nem nélkülözi a romantikát és a humort, érzelmesebb nézőink pedig egy-két könnycseppet is elmorzsolnak, ha megismerik Andy és Melissa négy évtizedet átívelő különös kapcsolatát. 

Andy tízévesen írja meg első levelét egy copfos kislánynak, a kamasz Melissa mindenét odaadná Andyért. A sors elszakítja egymástól a két fiatalt, szerelmük levelekben lángol fel ismét, szakad meg, majd éled újjá. A négy évtizeden át írt sorok között két teljesen különböző egyéniség rajzolódik ki. Vajon beteljesülhet valaha ez a szerelem? 

A Love Letters című kétszemélyes színdarab az amerikai szerző egyik leggyakrabban játszott műve, amely mosolyogtató és könnyfakasztó jeleneteivel a világ számos színházában aratott már hatalmas sikert.

Az alábbi interjú 2020 őszén készült annak alkalmából, hogy az előadás akkor országjárásba kezdett. Az előadás a többszáz kilométeres, mások mellett Debrecen, Vác és Szombathely színházait, illetve olyan patinás nyári helyszíneket, mint a balatonfüredi Anna Grand Hotel és a keszthelyi Festetics-kastély érintő kétéves út után 2022. október 8-án a Belvárosi Színházba érkezik.

Megvan még az 1991-es Pesti Színház-beli bemutató szövegpéldánya?

Hernádi Judit: Meg, persze. Abból dolgozunk most is. 

Gálffi László: Hogyne, bár az enyém be van fóliázva, mert annyit lapoztam azóta, hogy a papír tönkrement. A Pesti Színházban az volt a jó, hogy még volt súgó, aki segített és helyre tudta rázni az embert, mert ez egy egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon bonyolult szöveg. Rutinból nem lehet mondani. Úgy van tele ez a darab is majdnem ugyanúgy ismétlődő eseményekkel és majdnem ugyanúgy ismétlődő mondatokkal, ahogy az ember élete tele van ezekkel. 72 oldal – valójában ennyi az élet. Ebben a darabban van egy szerelem, két házasság, néhány elválás… 

Hernádi Judit: …neked négy-öt gyerek, nekem kettő… 

Gálffi László: …neked kettő, de hogy ez tényleg csak ennyi… 

Hernádi Judit: …de mit csináljunk, tényleg ennyi! Nekem viszont nincs lefóliázva, mert én nem vagyok ennyire pedáns. És tartok attól, hogy ha beraknánk a fénymásolóba, egészben és olvashatóan nem jönne ki a gépből. 

Ugorjunk vissza 1991-re. Hogyan próbáltak? 

Gálffi László: Én egy ideig nagyon idegesen. 

Hernádi Judit: Igen? 

Gálffi László: Igen, mert zavart, hogy nem nézünk egymásra, csak előre beszélünk. Mindketten a vígszínházi stílust tanultuk, hiányzott a kontaktus, és a 90-es években még nem voltak ilyen típusú színházi előadások. 

Hernádi Judit: Lehet, hogy én nem nézek Lacira, de esküszöm, hogy minden rezdülését tudom, és ő is ugyanúgy érzi az enyéimet. És nagyon különös hatással van a nézőkre. Többször kaptam visszajelzésként, hogy bár semmi nem történik a színpadon, csak mondjuk a szöveget, de ennek ellenére a közönség előtt megjelenik a történet, és úgy lepereg bennük, mint egy film. Ugyanúgy, ahogy én is mindig látom azt, amit mondok. 

Gálffi László: Tulajdonképpen mindenki a saját moziját látja: miközben azt hallja, hogy a Watson’s Hotel tánctermében csókolóztak először, a nézőnek az ő első csókja jut az eszébe a Kaffka Margit Gimnázium alagsorából.  

Tehát a közönség az előadásban valójában a saját életét élheti át?

Hernádi Judit: Pontosan. 

Gálffi László: Hiszen mi köze lenne különben ehhez a két amerikaihoz? A hűség, a hűtlenség, a szerelem, az ahogy elmegyünk egymás mellett bárkivel megtörténhet.  

’92-ben valami olyasmit írtak az előadásról, hogy jutalomjáték a két színész számára. Ezt így is élték meg?

Hernádi Judit: Az, hogy csak ketten vagyunk a színpadon, még nem elég a jutalomjátékhoz. Az is kell hozzá, hogy egy teljes életű szerepről legyen szó, ezek pedig teljes életű szerepek.  

Gálffi László: Az is fontos – és ezt Jutka tudja, aki Kern Andrissal játszik zsinórban –, hogy az embert „pofán találja a szerep”. Itt van ez a szegény sorból felemelkedett, politikussá vált Andy, aki egész életében tojásfejű marad, és időskorára jön meg neki az esze. ’91-ben egészen távolinak tűnt, hogy egy politikus félrelép és ezért meghurcolják, ma meg egészen finomnak tűnik amellett, amit látunk.  

Hernádi Judit: Az, hogy finom lenne a darab, nézőpont kérdése, mert van benne szó alkoholizmusról, művészet és szabadság iránti vágyról és nagy élethazugságokról. 

Gálffi László: Andy például úgy éli le az életét, hogy mindig valakinek vagy valaminek meg akar felelni, a feleségének, a családjának, a hazának – ezt a három szót használja –, miközben a lényeget, önmagát elfelejti. 

Mennyit játszották az előadást?

Hernádi Judit: Fogalmam sincs, tulajdonképpen sosem hagytuk abba, csak kimaradt az elmúlt körülbelül tíz év. 

Gálffi László: Tényleg? Most végigfutott bennem, hogy az első levél dátuma 1937. És amióta legutóbb játszottuk, a villanyszámlákon és hivatalos leveleken kívül mást nem is hoz a posta. A klasszikus kézzel írt levél megszűnt, email van és SMS.  

Ennek ellenére mégsem egy retrodarabról van szó.

Hernádi Judit: Nem, ráadásul van benne egy olyan rész, ami annyira gyors váltásokkal van tele, hogy akkoriban arról beszélgettünk, hogy egyetlen „nem”-mel nem lehet feladni egy levelet. 

Visszaugranék a beszélgetés elejére, arra, hogy ez nem egy felolvasó-színházi előadás. 

Gálffi László: Bizony, miközben a világon mindenhol, ahol játsszák, felolvassák. Abban a formában engem, bevallom, nem érdekelt volna, és nem is ment volna ennyit. 

Hernádi Judit: Csináltak belőle egy tévéjátékot, abban is olvastak, és az sem működött, mert a néző személyes viszonya valahogy abból is hiányzott. 

Gálffi László: Van, amikor a közönségnek idő kell, amíg ráhangolódik az előadásra, a világára, mert rég írtak többoldalas leveleket… 

Hernádi Judit: …miközben ott az email, úgyhogy én azt gondolom, ebből a szempontból sem áll tőlünk olyan messze ez a történet.

Jegyet itt tudnak váltani.