Kovács Zsolt Vencel a világ egyik leghíresebb balett-társulatának tagjaként táncolhat világszerte – a svájci Béjart Baletthoz szerződött. Ötven éve Markó Iván táncolt ott, de most újra magyar táncművész lesz a társulatban.

Októbertől a társulattal világ körüli turnéra indul. Párizs, London és New York után jövőre még Tokióban is fellépnek. A táncos azt reméli, hamarosan nem jön zavarba, ha világsztárként kezelik.  Erről az RTL-nek beszélt.

A HVG is megszólaltatta a fiatal alkotót. „Apukám táncos volt, később tánctanár, én pedig örökmozgó kisgyerek. Nem tudtak velem mit kezdeni, ezért édesapám megfogott és berakott egy táncterembe, hogy amíg ő tanít, lekössék az energiáimat. Így kezdődött minden. Később a táncművészetin tanultam, aztán Bécsben is egy évet, Szentpéterváron szintén, ahol elvégeztem a Vaganova Akadémiát. Ezután hazajöttem és befejeztem a magyar képzést, hogy diplomám is legyen, ez fontos volt” – mesélte a lapnak.

Azt is hozzátette: „Sokan képesek szigorúan munkaként venni, én inkább életformaként tekintek rá. Ha úgy érzem, hogy aznap kevés volt a gyakorlás vagy a nap végén még feltöltődnék, visszamegyek a próbaterembe, és előfordul, hogy a portás rúg ki este tizenegykor. Nekem ez kell ahhoz, hogy tudjak magamból adni.”

A kérdésre, mit gondol, az adottságok mennyire meghatározók egy táncos karrierjében, azt felelte:

„Mihail Barisnyikov például alacsony volt, viszont az elhivatottság, a hit, a türelem, a kemény munka a világ egyik leghíresebb balettművészévé emelte. Lehet, hogy nekem nem volt olyan lábfejem, mint néhány évfolyamtársamnak, de vannak más erősségeim, mondjuk a színpadi jelenlétem, amin szintén sokat kell dolgozni, de ez főleg belső munka. Otthon, előadás előtt gyakran gondolkodom a legapróbb mozdulataimon, a tekintetem irányításán is, hogy miként tudok kapcsolódni a nézőkkel. A tükörrel szembe kell nézni. (…)  A legfontosabb az önazonosság, és ez a színpadra is vonatkozik. A litván balettben idén a Harlequinade volt az egyik új darabunk, amiben Pierrot szerepét kaptam meg. Kevés benne a tánc, jobbára „csak” színészet, és annak is a kifigurázott verziója, mindenből a túlzás. Egy balettművésznek, akinek mindent komolyan kell vennie, ez különösen nehéz feladat. Otthon leültem és átgondoltam, mennyire akarom átadni magam a szerepnek.”

Azt is elárulta, hogy évek óta járt már a fejében, mennyire testhezálló lenne neki a Béjart Balett társulata: „Hirtelen felindulásból aztán idén elküldtem az anyagom, és be is hívtak. Másnap rögtön megvettem a repülőjegyem, reggel hatkor felkeltem, két repülő, egy vonat, próbatánc, és szerződést ajánlottak tíz évre.”

Sok táncoshoz hasonlóan őt sem kerülték el a sérülések. Arról szólva, hogyan áll fel egy ilyen helyzetből, kifejtette:

„Amikor a Vaganovában táncoltam, valószínűleg stressz-sérülésem volt – megrepedt a bordám –, ez olyankor fordul elő, amikor az izmok teljesen befeszülnek a stressz és a túlterhelés miatt. Szerintem minden sérülésből lehet tanulni és fejlődni. A jó táncos tanul belőle, a rossz táncosnak visszatérő probléma. Igaz, ilyesmiről nem tanítanak a képzésben, se marketingről, se fotózásról, se networkingről, így ezeket most autodidakta módon próbálom felszedegetni. Egyébként egy tízéves szerződéstől sokkal nyugodtabb az ember, nem kell félnie attól, hogy sérüléssel is táncolnia kell, ettől a biztonságérzettől pedig eleve kevesebb az esély a sérülésre.”