A magánéletben hallatlan kemény és fegyelmezett, a színpadon ezer színe van. Csernus Mariann 94 esztendősen ismét színpadra áll a maga szerkesztette Vizsolyi Bibliával. A Theater.hu és a Népszava kérdezte ennek kapcsán.
A kérdésre, hogyan kezdődött a pályája, Csernus Mariann a Theater.hu-nak elmesélte: “Engem még Major Tamás és Gellért Endre szerződtetett 1950-ben a Nemzeti Színházhoz. Honnan tudtam volna akkor, hogy mi a színpadi munka? Főiskolára nem jártam, érettségi után kerültem a Pesti színházhoz utána a Nemzetibe. Meghallgattak, leszerződtettek. Első szerepem Gellért Endre rendezésében A Noszty fiú esete Tóth Marival c. Mikszáth darabban Velkovics Rozi volt.
Eleinte rengeteget szenvedtem. Figyelni és feldolgozni, felfogni és használni tudni a rendezőtől hallottakat. Majorral sokat hadakoztam, ő nem volt magyarázó alkat, erre nem volt ideje.
A millió ötlet között magyarázatokra nem tudta pazarolni az idejét. Félelmetes energiája másra kellett, arra, hogy a színész elkapja az ő hullámhosszát és ringatózzon rajta, mint pók a fonálon. Magánemberként persze másként viselkedett.”
Életében nagy szerepe van a barátságoknak. Első, nagy sikerű önálló estje Weöres Sándor Psyché-je volt az Egyetemi Színpadon, a Weöres házaspárral legendás barátságot ápolt. Erről szólva úgy nyilatkozott:
“Az Egyetemi Színpad után országszerte talán ötszázszor. Soprontól Csengerig, Szegedtől Pécsig, Győrtől Debrecenig és Szombathelyig. Sándortól szabad kezet kaptam a válogatáshoz, hiszen a kézirat mindent megengedett nekem. Fél évig minden napom nagyobbik és jobbik fele Psyché lett, álmomban sem hagyott nyugtot. Kápráztam a lehetőségein és egyre többet ismertem meg (elég későn) magamból is. Amikor ott álltam a költő előtt az ő művével, tudtam, a Psyché az enyém is. És arra vágytam, hogy úgy hallgassa, mintha először hallaná. Hiszen elképzelhette akármilyennek ,most már olyannak kell látnia, amilyenné általam lett. Sándor sosem volt bőbeszédű, könny jelent meg a szemében. Hosszú szempillájával próbálta lesöpörni. (…)
Egyedül lenni a színpadon olyanfajta biztonságérzetet ad, hogy lám mindenki más nélkül megvagyok magammal, amit az ember nem fogalmaz meg természetesen, de mégis tartás van benne, hogy állok, mint a kőszikla.”
A Viszolyi Bibliáról szólva elmondta: “Állandóan vannak bennem szövegek. Ha valaki azt mondaná, nekem, hogy holnapután kellene néhány Arany balladát elmondani, melyiket tudom, – mert volt valaha Arany estem is – jónéhány a fejemben van. Legszívesebben a Walesi bárdokat mondanám.”
A Népszavának azt is hozzátette: “Az ember egyedül van a színpadon, de ha ezt meg tudja tölteni valamivel, utat talál a nézőkhöz. És az olyan művek, szövegek, mint a Psyché vagy a Vizsolyi Biblia nagy lehetőséget kínálnak erre. De az életben is ez a helyzet az egyedülléttel. Ha nem tudnám megtölteni valamivel, már rég felakasztottam volna magam. Hosszú évek óta vagyok egyedül, de békésen és boldogan élek. Nézem ezt az óriásfenyőt, imádom, jönnek a madaraim, akik megeszik az összes tojásomat, holnap mehetek megint húszért a boltba. És itt vannak a növényeim. Hát nem gyönyörű ez az orchidea? (…)
Nem vagyok vallásos, csak szeretek elbeszélgetni a Jóistennel. Esténként kiállok az erkélyre, mondok neki néhány mondatot. Úgy érzem, válaszol nekem, és akkor folytatom. Jól megvagyunk így. Fantáziajáték. Aki akarja, tartsa hóbortnak, de hóbortok nélkül nem ér az élet semmit.”
A felvetésre, miszerint ezek a saját mondatai és az erkélyen nincs közönség, úgy reagált: “Közönségre nem mindig van szükség. Színház persze nincs nélküle, már a félház is el tudja bizonytalanítani az embert. De hát sokféle az élet, olyan sokféle, hogy az valami őrület. Különösen, ha az ember eléri azt a kort, mint én. Nekem el kellett már temetnem az egész családom. A saját lányommal, a harmincas éveiben öngyilkossá lett Joó Katalinnal együtt, aki szintén színésznő volt, Nádasdy Kálmán növendéke. Erre nem készülhet fel az ember, pokolian megviselt, az életem mélypontja. Nem tudok szabadulni a fájdalomtól.”
A Népszava arról is faggatta, hogy élte meg, hogy 1962-ben megtört a pályája. Miután Párizsban találkozott az egyik öccsével, aki ’56-ban disszidált, és az amerikai titkosszolgálat kötelékébe állt, felsőbb utasításra háttérbe szorították, nem kapott igazán komoly szerepeket. Ennek ellenére végig a korábbi Nemzeti Színház tagja maradt: “Igen, ottmaradtam a kollégáim, barátaim, társaim között. És átálltam a versmondásra. Ha jól számolok, hetvenkét évig voltam a Nemzeti és utóda, a Pesti Magyar Színház társulati tagja. Major Tamás nem tudott megvédeni, a kollégáim pedig nem akartak beavatkozni. Hát istenem, történnek az emberrel furcsa dolgok. Tudtam, hogy ezt magamban kell feldolgoznom, vagy sikerül, vagy nem, és ha nem, akkor ott a közelben a Duna-part.”
A kérdésre, sosem emésztette-e, hogy nem lehetett igazán ünnepelt színésznő, elárulta:
“Eszembe sem jutott, hogy ünnepelt színésznő legyek. Egyszerűen szeretek játszani, szinte már gyerekkoromban világos volt számomra, hogy ez lesz az életem. Csinálom, játszom, és élek is. (…)
Tudomásul kell venni, az egész arról szól, hogy mindig minden változásban, átalakulásban van. Mennem kell vele, még ha sokszor nem is a legnagyobb örömmel, ha létezni akarok. Ha meg nem, azt mondom, jó napot kívánok, elvagyok én itt a lakásomban, jön a nyugdíjam, kész, végeztem. Én nem tudom ezt mondani, mert érdekel az élet. Érdekel, szükségem van rá.”