Óbudán találkozunk, számára kedves helyszínen, ahol biztonságban érzi magát. Csodálom az őszinteségét: nem fél kimondani, hogy érezte már magát jobban is. A Nők Lapja kérdezte Ullmann Mónikát.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

Ullmann Mónika elsőként arról beszélt, nincs jóban a sajtó egy részével: „Nem szoktam annyiban hagyni, ha visszaélnek a nevemmel, az arcommal, ezek a vállalkozásom védjegyei. Nem közpénzből élek, nem tartozom elszámolással senkinek. Legyen már az én döntésem, hogy ott vagyok-e egy címlapon, nyilatkozom-e valamiről, vagy sem. (…) Nem tudom bevállalni a felelősséget, hogy amolyan ikonikus életem legyen. Képtelen vagyok reggelizés közben posztolni, hogy jaj, de finom a rántotta. Viszont olykor odaállok ügyek mellé. Szeretem a munkáimat, azokról is szívesen beszélek. Közéleti dolgokról is megnyilvánulok, és persze fenntartom a tévedés meg a változtatás jogát. Szeretek egyfajta hiányérzetet is táplálni. Úgy vagyok vele, hogy ha az emberek kíváncsiak rám, jöjjenek be a színházba. Egy szerepben persze a megírt szövegeken keresztül lehet belőlem látni valamit, de mindig megpróbálom megtalálni azt a pontot, amikor én is úgy döntenék, ahogyan az adott szereplő. Tehát a színpadon is igyekszem egyre önazonosabb lenni, álarc nélkül játszani.”

A kérdésre, hogyan lehetett ép lélekkel kibírni, hogy már gyerekként sztár volt, azt felelte:
„Szerintem nem maradt ép a lelkem. Most nagy divat boncolgatni a belső világunkat, és azt hiszem, nekem is van mivel szembenéznem. Közben viszont, bár biztosan értek bántások, voltak rossz napjaim gyerekként, a mérleg másik serpenyőjében mégis több volt a jó, hiszen különben nem választottam volna már felnőttként ezt a pályát. Kamaszkoromban tettem egy kis kitérőt, a balettintézetbe jártam, de aztán egyszer csak ismét hiányozni kezdett, hogy megszólaljak a színpadon.”

Arról szólva, nehéz-e megengednie magának, hogy pihenjen, kifejtette:
„A végletek embere vagyok. Van, amikor a mosogatóig nem jutnak el a szennyes edények, mert azt mondom, kész, mára ennyi volt. Máskor meg addig nem nyugszom, amíg, mondjuk, meg nem építem a sziklakertet. Ha lehetetlennek tűnik, akkor is megoldom.”

Ullmann Mónika arról is beszélt, az elmúlt két éve igazán nehéz volt: „Szerintem az elején még egy kicsit naivan álltunk hozzá a helyzethez, talán arra számítottunk, hogy néhány hónap, és kész. Lehet, hogy még jól is esett egy kicsit becsukódni. De túl sok lett a bizonytalanság. Egyik reggel még azt hittem, este játszom, vártam az előadást – aztán délután jött egy telefon, hogy az egyik színész covidos lett, elmarad a közös játék. Légüres térbe kerültünk. A forgatások is bonyolultabbá váltak. Sokszor az egész stáb maszkban-kesztyűben dolgozott, húszpercenként fertőtlenítettünk. Egy reggelizőjelenetnél mindannyian befeszültünk: „Melyik a te villád? Beleivott már valaki ebbe az almalébe?” Eltűnt az az önfeledtség, az a kedves lazaság, ami a jó hangulatú forgatások sajátja. Az idei nyár már fesztelenebb volt, telt házas nyári színházi előadásokban játszottam, ami nagyon jólesett. De nem lehet tudni, mit hoz az ősz. A tervezhetőség megszűnt, a bizonytalanság megmaradt: muszáj szembenézni ezzel. Nekem is fel kell mérnem a lehetőségeimet, és hogy azokon belül hogyan tudom a legjobbat kihozni a helyzetemből és megtalálni a boldog pillanatokat.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.