A Színház- és Filmművészeti Egyetem négy évvel ezelőtt változatos eszközökkel tiltakozott a kormány felsőoktatási modellváltása ellen a tánctól a díszőrségen át az egyetemi blokádig. Upor László, az egyetem akkori megbízott rektora és oktatója, majd az egyetemről távozókból szerveződő Freeszfe Egyesület vezetője most egy könyvben írta meg a tiltakozások történetét Majdnem lehetetlen címmel. Ennek kapcsán kérdezte a Telex.

A könyv a 2020. szeptember 30-i estével indul: ő és az SZFE más lemondott vezetői az egyetem bejárata fölötti féltetőn állnak csendben az esőben, fáklyával a kezükben. A kérdésre, ez-e a legerősebb emléke az időszakból, Upor László elmondta:

„Az a 30 másodperces videó, ami a szöveget kiegészítő QR-kódra „kattintva” megnézhető, önmagában is nagy hatású, de ezt a hatást szorozza meg fejben még úgy 60-nal – hisz teljes fél órán át álltunk ott. Az egyik legfelemelőbb momentum nekem biztosan ez maradt, és ez volt az első emlékdarab, amit megírtam. Egy iszonyatosan nyomasztó időszak összes boldogsága és tragédiája sűrűsödött azokba a pillanatokba: a blokád 30. napjának vége felé jártunk, túl egy sor csodás demonstratív eseményen. És ez a „búcsúőrség” jelölte ki a vezetői felelősségtől való megszabadulásunk nulladik pontját. Égtek a fáklyáink, pár száz ember tapsolt, majd figyelt minket végtelen, néma csendben állva, és ehhez jött az a megrendezhetetlenül melodramatikus háttér, hogy még az eső is eleredt.”

Upor László úgy gondolta, azt fogja tudni jól megírni, ami benne az egészből a legerősebben rezeg.

A fejezetek végigvisznek minket a főbb történéseken a Parlament előtti tánctól kezdve a híres művészek díszőrségén át a budapestiek több kilométeres élőláncáig. A Majdnem lehetetlen dokumentumregényként is működik. Arról szólva, olvasható-e a kreatív ellenállás kézikönyveként, Upor László kifejtette:

„Nem gondolom, hogy ilyesmihez használati utasítást lehet adni, de példát mutatni igen. Nem is konkrétan a hogyanra, mert azt a fene se tudja – és különben is: ami itt működik, másutt nem fog. Inkább arra, hogy igenis létezik olyan, hogy az ember úgy dönt, hogy nem működik együtt illegitim rendszerekkel és vállalhatatlan figurákkal. És hogy nem, nem lehetetlen ellenállni akármilyen agresszív hatalmi törekvésnek. Hála az égnek egyelőre egyikünket sem fenyegeti ezért börtön vagy vérpad – ez még mindig nem az az ország. A „hatalom” vezényelte karaktergyilkosság-gépezet persze nagyon is működik, és az is előfordulhat, hogy soha nem fogok többé munkát kapni Magyarországon, sőt a feleségem sem – egyelőre nagyjából így is fest. De ettől még nem dől össze a világ; van olyan, hogy az ember bizonyos dolgokat föláldoz, cserébe viszont meg tudja őrizni magát: az egyén is, az értékközösség is. Jelenleg brutális enerváltság jellemző a társadalmunkra, ezzel együtt jár az általános önfelmentő legyintés, hogy „á, úgyse lesz itt semmi változás, inkább betagozódom”. Szerintem baromi fontos ebben a közegben megmutatni, hogy nem muszáj megalkudni” – szögezte le Upor László.

„Az elnyomó rendszerrel való megbékélés vagy együttműködés nagyon széles skálán mozog, sokféle oka és formája lehet. Van, akinél valóságos a kényszer, különben tényleg az éhhalál fenyegetné – bár szerintem ők vannak kevesebben. Jóval többen csak meggyőzik magukat arról, hogy az éhhalál fenyegeti őket, ha nem „működnek együtt”. Sokan mások nagyon szigorú elveket vallanak, és mindenki mást eszerint ítélnek meg, de önmagukat és a barátaikat valahogy fölmentik. De arra annak idején is próbáltam figyelni, hogy amit teszünk, ne tűnjön fel számonkérésként, ne kényszerítsen másokat is hasonlóra. Azt gondolom, hogy az ember leginkább önmagától várhat el sokat, mindenki mástól ennél csak kevesebbet” – tette hozzá Upor László.