Az már a vészhelyzet előtt is kérdéses volt, lesz-e egyáltalán POSzT, és ha igen, hol. Ehhez most hozzáadódik a “mikor” kérdés is. Az azonban tény, hogy az elmúlt egy év magyar színházáról a két válogató, Dér András rendező és Uray Péter koreográfus, rendező valamint segítőjük Sándor L. István kritikus átfogó képet nyerhetett.
Hogy milyen ez a kép, arról kérdezte Uray Pétert a Kútszélistílus.hu.
A teljes interjút ITT olvashatja.
„76 színházban jártam és 199 előadást láttam” – mesélte Uray Péter, aki elmondta, a válogatás elején gondolkodott azon, létezik-e olyan „alapvetés”, ami szerint kellene nézni az előadásokat.
„Vannak-e hallgatólagos elvárások egy jubileumi fesztiválra történő válogatás esetében, s egyáltalán, születtek-e az évadban olyan munkák, amelyek minden kérdést kizáróan találják meg a helyüket ezen a fesztiválon?
Engem elsősorban az előadások koherenciája érdekelt, az, amikor minden egy irányba tart.
Amikor egy előadás sokáig dolgozik a nézőben” – nyilatkozta
Munkamódszerükről szólva kifejtette: „Pontoztuk az előadásokat, és arra jutottunk, hogy 10 pontos előadás valószínűleg nincs. Az etalon (ha van ilyen), amire elmondható, hogy korérzékeny, erős a dramaturgiája, kiválóak a színészek, a látvány, stb., az is csak 9,5 pontos lehetett.
Ehhez pro és kontra jött az, hogy bennünk mennyire dolgozott később a produkció, hogy magunk között lehetett-e polemizálni a látottakkal, hogy feltárult-e utólag valami a koncepcióval, vagy magával a színpadi jelenséggel kapcsolatban, amitől végül megjelenhetett az arcunkon az a mosoly, hogy: igen, ez bent van!”
A kérdésre, hogy látja az egy év tapasztalatai alapján, milyen állapotban van a magyar színház, azt felelte: „Ez nehéz és fájdalmas kérdés! Láttunk erős évadot maga mögött tudó, jelentős munkákat kiállító színházakat, jó állapotban lévő társulattal… és közönséggel! – de kétségtelenül sok a probléma. Azt látom, hogy rengeteget számít, hogy van-e vezetői koncepció, az igazgató és a művészeti vezető követel-e minőséget, látják-e magukat a magyar és a nemzetközi felhozatalban, s érdekli-e őket egyáltalán, hogy merre tart, merre tarthatna a színház 2019-2020-ban. A rendezők (és a művészeti vezetés) nem mindenhol követik az előadásokat. A színészek rendkívül érzékenyen reagálnak minden kihívásra!
Egy társulaton belül létkérdésnek érzem, hogy foglalkoznak-e azzal, hogy ki hol tart, mire lenne szüksége, mind a darabválasztás, mind a szereposztás tekintetében!”
Arról is beszélt, hogy a kamaraszínházakban jóval több az emberi vagy társadalmi szempontból tükröt tartó előadás: „Nem volt kizárólagos célunk, hogy erős társadalmi relevanciával bíró bemutatókat keressünk, a kiválogatott játékok zöme mégis azáltal megfogalmazza azt, amit mi magunk is a bőrünkön érzünk, hogy ti. a viszonyrendszer rendkívül pontos és bátor értelmezésével kikerülhetetlenné teszi a problémával való találkozást és szembesülést.”
Az idősebb rendezőgenerációból idén nincsenek a válogatásban. Erről szólva elmondta:
„Erős előadásokat láttunk kikerülni az idősebb generáció munkája révén, ugyanakkor úgy látom, hogy a fiatal és a középgeneráció valamivel élesebben fogalmaz.
Azáltal, hogy az Ő személyes érintettségük jobban tetten érhetővé vált az előadásaikban, mélyebb nyomott hagyott a közönségben és bennünk is.”