Urbán Andrást nevezték ki az Újvidéki Színház élére. Az erre vonatkozó döntést a tartományi székváros közgyűlése csütörtökön, április 5-én hozta meg.
Urbán 2005-től kezdve a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat vezette, de Újvidéken több ízben is rendezett, egyebek közt a Hasszán aga felesége és a Neoplanta című darabokat.
Urbán András Venczel Valentint váltja, aki 2016-tól volt az Újvidéki Színház igazgatója.
Urbán András 1970-ben Zentán született, 17 évesen már önálló színházi-irodalmi műhelyt hozott létre, majd nem sokkal később megalakította az AIOWA csoportot.
Munkásságát számos hazai és nemzetközi díjjal tüntették ki.
Legutóbbi interjújában, amelyet A trianoni csata című rendezése kapcsán adott (az előadás az Átrium felkérésére Trianont és annak következményeit vizsgálja határon inneni és túli színészekkel) a HVG arról kérdezte, hogy színháza leleplezi a nemzeti toposzok, szimbólumok álszent használatát, a nacionalista lózungok szintjén folyó diskurzusokat nemzetről, hazáról, kereszténységről:
„Azt gondolom, nincsenek szentségek, mint ahogy nincsenek tabuk sem. Egyik politikai oldalnak sincs joga kisajátítani az ember személyes identitását meghatározó kategóriákat.
És ez éppúgy vonatkozik a vallásra is. Amikor egy politikai kurzus a nemzet fogalmát a saját brandjeként határozza meg, megszabja, mit jelent magyarnak vagy szerbnek lenni. Vicces, ahogy bizonyos témákat az egyik oldal a másik térfélre sorol, ahogyan a baloldal a nemzetit jobbra, és nem foglalkozik vele. A nemzeti közösségekkel foglalkozni talán unalmas dolog, de attól még létezik, hogy túl kényesek vagyunk hozzá. A művészet dolga, hogy az igazságot keresse. Valamilyenfajta igazság, valóság iránya fontosabb, mint ideológiai töltettel kvázi valóságot építeni a nemzeti értékek megvalósításával.
Ugyanakkor a másik oldalról ezzel nem tudni mit kezdeni, csak tagadni, az sajátos süketségre vall. A színház viszonyában is a visszaélések, az elkorcsosulások, a képmutató pillanatok fognak meg, provokálnak. A provokáció attól érdekes és izgalmas, hogy miért minősül valami provokatívnak, ne adj’ isten szentségtörésnek. Manapság furcsa álszentséggel van dolgunk. A konzervatív gondolkodáson belül a legalacsonyabb rangú kispolgári prüdéria is helyet kapott. Sőt ezt az attitűdöt állítjuk be konzervatív értéknek. Fennáll a kispolgárság terrorjának veszélye, amelyik fals, hazug erkölccsel a színházban is megszabná, mit szabad és mit nem” – nyilatkozta Urbán András.
A kérdésre, mennyire jellemző a szerb színházi életre az a fajta politikai és szakmai megosztottság, ami a magyarra, úgy vélekedett: „Szerbiában nem olyan bipoláris a társadalom konzervatív–liberális szembenállása, valamivel árnyaltabb, mint Magyarországon. Eleve más a két országban a kultúra, azon belül a színházak státusa. Nálunk nem volt a kultúra prioritás, ahogy most sem az. Sohasem létezett a magyarhoz hasonlóan erős független szcéna. Amikor kialakulhatott volna, Szerbia éppen háborúzott.
A szerb kultúrában is sajnálatos módon erőteljesen jelen van az a fajta nép-nemzeties vonal, ami nem szól többről, mint hogy a kan kutya kijelöli a területét, jelzi a nemzeti töltetét. És ez édeskevés a kulturális újjászületéshez. Ez csak a birtoklás bizonygatása. De ki akar itt újjászületni? Senki. A nemzeti kultúrák egyik sajátossága, hogy néha nem kell másról szólniuk, mint hogy a néző felemelően érezze magát attól, hogy egy adott nemzeti közösséghez tartozik. Nem pedig azért, mert valami katartikusat lát a színpadon.”