gate_Bannergate_Banner
Göttinger PálHerczog NoémiMoldova GyörgyPatkós Mártonpeller anna
  • facebook
  • instagram
  • 2022. június 27., hétfő

    “Utolérni a lelkedet” – Interjú Szederjesi Teodóra színészhallgatóval

    2022. június 14., kedd 06:00

    Veszprémben és Marosvásárhelyen pörög. A két város közötti repülőúton megpihen. Szederjesi Teodóra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ötödéves színészhallgatója a kétlaki életről, lelkének utoléréséről és pályájának dinamikájáról mesélt Oltean Márk másodéves teatrológia szakos hallgatónak. 

    Szederjesi Teodóra / Fotó: Crăcea Ádám

    Mi az első emléked arról, hogy „színház”?

    A születésem. Édesapám nyolc évig volt gazdasági igazgatója a csíkszeredai színháznak, amely évre és hónapra pontosan akkor alakult, amikor én születtem. Így a színház szerves része volt a gyerekkoromnak, és már kétévesen kijelentettem, hogy belőlem színész lesz.  Nagyon meghitt oldalát tapasztaltam meg a színháznak. Például rengetegen laktak nálunk egy-egy próbafolyamat alatt, színészek, rendezők, színházigazgatók. Édesanyámmal folyamatos látogatói voltunk az előadásoknak, volt, aminek többször is. A dzsungel könyvét legalább hússzor láttam. Egyik emlékem erről, hogy a Mikó Vár udvarán nézzük az előadást, én pedig anyu ölében elalszom a jól ismert musicalslágerekre. A színház volt a természetes közegem, és annyira sok időt töltöttem ott, hogy ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, a legtöbb emlék arról jut eszembe. 

    Játszottál is gyerekszínészként? 

    Nem, akkor úgy alakult a repertoár, hogy nem volt szükség gyerekszínészekre. Ezt azzal kompenzáltuk páran, színházi gyerekek, hogy összeálltunk gyerektársulattá. Amíg a felnőttek buliztak egy premier után, vagy előadás után lazítottak a büfében, addig mi összehoztunk egy előadást. Az elsőn, olyan 5-6 évesen, annyi dolgom volt, hogy lenyomjak a zongorán egy billentyűt, és egy bizonyos végszóra lekapcsoljam a villanyt. Ez volt az én első nagy színházi teljesítményem. Tizedik osztályos voltam, amikor legelőször játszottam. A Semmi című előadást Bende Sándor színész rendezte egy olyan csapattal, amely kedvtelésből gyűlt össze hetente egy-két alkalommal. Sophie-t próbáltam megformálni Sanyi instrukciói alapján, így kezdődött a színészi pályám. Mindössze egyszer adtuk elő, de az eléggé átütő élmény volt mindannyiunk számára. Akkor nem a szakmai tapasztalatért, hanem a közösségért és az élményért jártunk. 

    Ahogy tetszik / r. Oberfrank Pál / Fotó: Gáspár Gábor

    A gyerekkori álom mikor változott át a tudatos vággyá, hogy intézményes formában foglalkozz a művészettel?

    Mindenfélét csináltam gyerekkoromban. Énekeltem, táncoltam, zongoráztam, úsztam, angolt tanultam, és tudtam azt, hogy nagyon szeretnék elsősorban a zenével foglalkozni addig, amíg eljutok a színészi pályára. Így mentem a művészeti líceumba magánének szakra a szüleim beleegyezésével. Végig tudtam, hogy nekem a konzervatórium meg az opera világa túl szigorú, és hogy valami bohémabb, lazább dolgot szeretnék. Sokkal több minden érdekelt annál, semmint hogy lekössem magam a zenéléshez. 

    Milyen volt számodra az egyetem első három éve?

    Csodálatos! Nagyon összetartó, irigylésre méltó osztályom volt, akikre mint második családomra tekintettem. A számomra legmeghatározóbb vizsgaelőadásunk a Cseresznyéskert volt, amelyben Ljubov Andrejevnalehettem. Átütés volt számomra színészként. Amikor Harsi (Harsányi Zsolt színésztanár, évfolyamvezető. A szerk.) ezzel a feladattal megbízott, olyasfajta visszajelzést kaptam, hogy talán jó úton járok, és nem csak az én fejemben élő elképzelés az, hogy én ehhez a szakmához konyítok. 

    Mi következett számodra harmadév után?

    Képzeld, semmi. Én már első éven eldöntöttem, hogy ez az iskola ötéves, és én nem akarok addig leszerződni, vagy mással foglalkozni, amíg ezt ki nem viszem. Egészen a Covidig jól is működött az elképzelésem. Negyedéven elvállaltam Csíkban egy mesemusicalt, a Kék csodatortát Visky Andrej rendezésében, de ennyi. Az ötödév volt sorsfordító, amikor úgy döntöttem, hogy elindulok az utamon, mert valaminek vége lett, és rájöttem, hogy már semmi nem lesz olyan, mint a pandémia előtt volt. 

    Lili bárónő / r. Forgacs Peter / FotÓ: Gáspár Gábor

    Milyen érzés A kaukázusi krétakört két év után még mindig játszani?

    Mindig élmény. Nagyon sok nehézség övezte az utóbbi időben az előadást, mert miután elkerültünk színházakhoz, nagyon nehéz volt időpontot egyeztetni, úgyhogy ezek a ritka alkalmak végül mindig nagy örömet okoztak. Mi szereztük hozzá a zenét, nagyon a mienk, a sajátunk. Sok élmény fűződik ahhoz az előadáshoz, pozitív is és negatív is, de az biztos, hogy a mi osztályunk életében A kaukázusi krétakör a legjelentősebb előadás. 

    Változott a játékod harmadév óta?

    Nekem már a szerep megformálása sem volt egyszerű, mert borzasztó gonosz a karakterem, és ennek a tulajdonságnak a megformálása komoly nehézséget okozott számomra. Minden előadás szívfájdalom abból a szempontból, hogy tudom, mennyire szívtelen és velejéig romlott ez a szereplő, nincs benne emberség. Nyilván amikor végül félreteszi az ember a szereppel kapcsolatos személyes véleményét, akkor akár még élvezni is képes, hogy gonosz lehet a színpadon. Bizonyára van fejlődés a bemutatón nyújtott játékom és a mostani között. Érdekes volt azután játszani, hogy elkerültem Veszprémbe. Olyan dolgokkal kapcsolatban kaptam fel a fejem a saját játékom figyelve, mint például hogy végre elkezdtem a szavakat helyesen hangsúlyozni. 

    Hogyan kerültél Veszprémbe?

    2020 nyarán részt vettem egy zalaegerszegi munkában, a Lili bárónőben. Felhívott Sebestyén Aba annak az évnek a tavaszán, hogy megkereste őt Tompa Gábor Kornél: szüksége van egy beugró színésznőre. A Lili bárónő című előadásukat, bár már nincs repertoáron, elő kell venniük egy szabadtéri előadás erejéig, de nincs Lilijük, ugyanis az eredeti szereposztás színésznője kisbabát szült. Aba azzal hívott fel, hogy rám gondolt, mert „most már ideje téged is beledobni a mélyvízbe”. A megbeszéltek alapján egy hét át volna rendelkezésemre a beugrásra, ebből végül mindössze három nap próba lett. Természetesen kaptam előzetesen felvételt, de három próba volt a kollégákkal helyszínen, díszletben. A negyedik alkalom már az előadás volt. Onnan hallottak rólam Veszprémben, ahol ebben az évadban szintén repertoárra tűzték a Lili bárónőt. Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója elsősorban erre a szerepre hívott. Az hozta magával  Rosalindát az Ahogy tetszikben, és most már benne vagyok a Mozart című musicalben is, pedig az eredetileg nem volt benne a szerződésemben. Mára már komoly veszpréminek számítok.

    Mozart / r. Somogyi Szilárd / Fotó: Gáspár Gábor

    Hogy kerültél bele mégis a Mozartba?

    Miután megkaptam a felkérést az Ahogy tetszikre, tisztáztam a színházzal, hogy köszönöm a lehetőséget, nagyon szívesen csinálom, de legyen mindössze erről a két szerepről szó, mert nekem haza kell jönnöm és be kell fejeznem az egyetemet. Ennek a két szerepnek ki is kellett volna mennie a 2021-es év végéig. De bejött a Covid, és tolódtak az előadások. Amikor közeledett a Mozart próbafolyamatának kezdete, megkérdeztek, hogy  nem szeretnék-e mégis játszani benne. Akkor én az elképzelésemhez hűen nemet mondtam, és hazajöttem a Top Dogsra, amelyet Aba rendezett az osztályunkkal. Majd amikor visszautaztam Veszprémbe a futó előadásaimat játszani, mégis beadtam a derekam, így most Füredi Nikolettel felváltva játsszuk Waldstatten bárónő szerepét. Rengeteg dal, rengeteg szereplő. Komoly, nagy díszlet. Egy igazi musical. 

    Az életed nagyon fontos részét képezi az éneklés. Volt olyan érzésed, hogy az énekes jelzőt le kell vetkőznöd magadról?

    Nem, mert nem is szeretném. Nekem a zenés színház a szívem csücske. Örülök, hogy rám ragadt a zenés színész jelző, mert szeretem ezt a műfajt, és sok kollégával ellentétben nagyra tartom. Szerintem lehet nagyon szépen és minőségien művelni, és szerencsére volt is alkalmam részt venni nagyon szép munkafolyamatokban. 

    A szakmában nem ritka, hogy a zenés színházat alsóbbrendűnek tekintik. Érdekes az, hogy te kimondod, zenés színész vagy, miközben sokan nem merik, mert félnek a beskatulyázástól. 

    Ezen mindig mosolygok, mert aki részt vesz egy ilyen előadásban, tudja, hogy tulajdonképpen mennyi munka van benne. Összehangolni a zenét az énekkel, a táncot az énekkel és a szöveggel, és még valami érzelmet is kicsikarni magadból. Azt gondolom, túl fiatal vagyok én még ahhoz, hogy attól féljek, beskatulyázom magam azzal, hogy büszkén vagyok zenés színész. Meg nem is félek ettől a skatulyától. Úgy érzem, prózában is igyekszem megtenni a lehető legtöbbet, és remélem, hogy a fejlődés útján vagyok.  A munka, amit belefektetsz, műfajtól függetlenül megtérül. 

    A kaukázusi krétakör / r. Harsányi Zsolt / Fotó: Mezey Koppány

    Hogyan tudsz megvalósítani két teljesen más szerepet, más országban, más környezetben, de mégis egymáshoz időben nagyon közel?

    Most még a Top Dogs meg a Mozart mellett készülök az Eufónia pedagóguskórussal egy hangversenyre, ami holnap lesz. (Az interjú áprilisban készült. A szerk.) Épp tegnap kérdezte az egyik kórustársnőm, hogy: „Dóri, a tested képes utolérni a lelkedet?”. Meg is állt bennem az ütő, hogy talán ez az eddigi legtalálóbb összefoglalója annak, amit most érzek. Űzöm ezt a kétlaki életet most már lassan fél éve, de most először érzem azt, hogy talán elfáradtam benne, és bevallom, hogy picit most mélyponton vagyok. Azt érzem, hogy hazajövök egy hét Mozart-előadás után, meg kell csinálni egy Top Dogs-ot, és nagyon nehéz fejben és lélekben itt lennem, jelen lennem. Nehéz átállítanom az agyamat meg a lelkemet erre a műfajra. De bízom abban, hogy vagyok annyira rugalmas és fiatal, hogy egy-két nap alatt ki is tudom ezt pihenni. 

    Van módszered vagy „kapcsolód” ehhez?

    Kezd kialakulni a saját kis színészrutinom, hogy hány órával korábban vagyok bent a színházban, mi mit követ: mikor meditálok, mikor melegítek testet és hangot, mikor sminkelek, készülök be az előadásra. Nyilván a meditációnak is vannak különböző formái, és előadásfüggő, hogy mikor melyiket alkalmazom. Van, amikor zenét hallgatok, van, amikor csak bámulok magam elé és próbálom az elmémet lecsendesíteni. Kezdtem megszoktatni magam azzal, hogy utazás közben állítsam át az agyam. Most már ezek maradtak azok a fél napok, órák, amikor kikapcsolok és  a következő teljesítendő feladatra fókuszálok.

    Milyen volt kiköltözni Magyarországra?

    Teljesen pozitív csalódás. Magamat is meglepve teljesen otthonosan mozogtam már az első héten. Függetlenül a körülményektől, mert azért a lakhatásom nem indult egyszerűen, élveztem a pályakezdő színész romantikus, vadregényes életét. Nyilván övezik ezt mindenféle nehézségek. Nagyon élveztem, hogy távol vagyok, és tudtam azt, hogy senki nincs a segítségemre. Egyedül meg kell tudni oldani mindent. 

    Top Dogs / r.: Sebestyén Aba / Fotó: Kovács István

    Mikor odakerültél és elkezdtél próbálni, volt benned  teljesítési kényszer?

    Igen! Már az első hetek egyikén Oberfrank Pál, aki az Ahogy tetsziket rendezte, rám szólt kedvesen, hogy nagyon édes vagyok, de nem tudnék a szerep kedvéért visszavenni ebből a túlpörgésből? Pörögtem és pattogtam a színpadon, már első héten tudtam a szöveget, jöttem az ajánlatokkal és javaslatokkal. De egyébként ilyen vagyok civilben is, ez annyira belőlem jön. Nyilván erre rápakolódott a megfelelési kényszer, bizonyítási vágy. Meg kellett tanulnom kicsit lecsendesedni, mert nem minden szerepet lehet ebből a túlmozgékonyságból megoldani. 

    Melyek a jövőbeni terveid?

    A pandémia, ha valamit okozott bennem, akkor az a bizonytalanság érzése. Visszakozom a tervezéstől. Nap mint nap változik minden, nekem, rendszerető embernek pedig nagyon nehéz ezt felfogni. Abba, hogy mi lesz a jövő évadban, bele se merek gondolni. Azt tudom, hogy szeretnének Veszprémben marasztalni, én meg szeretnék maradni. Amennyiben az égiek is akarják, úgy ez egy konkrét terv. 

    A rendszeretésedet hogyan tudod összekombinálni a színházi élettel?

    Azt gondolom, lehet tudatosan színházi embernek lenni. Bár igaz, nekem is kicsit átalakult az életformám, így, hogy kétlaki életet élek. Ha marad Veszprém az egyetem után, akkor én nagyon várom, hogy ott is kialakítsam azt a rendszert, amit az egyetemi évek alatt Vásárhelyen sikerült. Apróságokra kell gondolni. Az otthonom, a rutinjaim, ezekben nagyon szigorú vagyok. Ha nekem ez megvan, akkor teljes vagyok, és egész másképpen dolgozom. Hallom kollégáktól is, hogy amikor az életben a rutin legkisebb jele is elkezd mutatkozni, már jobban teljesítenek a színpadon. Jobb életszínvonalat biztosít, jobb teljesítményt a színpadon. És mindez apróságokon múlik. 

    Van az egész fejlődésedben egy folyamatos emelkedés.

    Szerintem ez is az alkati tudatosságomnak köszönhető. Ez így kéz a kézben jár az életemben. A mindennapjaimban és a szakmámban is próbálok tudatos lenni, meg az élet is úgy hozta, hogy mind a szakmai, mind a civil létem  szépen dinamikusan működik. 

    Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka