Az Adáshiba családfőjének szerepére készül a Játékszínben, amit hajdanán Páger Antal tett emlékezetessé az 1970-es ősbemutatón a Pesti Színházban.
Jellegzetes orgánuma, akrobatikus mozgáskultúrája névjegyként kíséri végig a pályáján. Az állandó úton levés, a megújulás képességével tartja magát karban fizikailag és szellemileg. És nem utolsósorban folyamatos konzultációval fivérével. „ Nincs az a rétege az emberi, a színészi létezésünknek, amit nem tudnánk egymással megbeszélni- vallja Gáspár Tiborról, aki a legjobb barátja egyben. Tíz éve kiveszi a részét a székesfehérvári Vörösmarty Színház fontos és igényes vállalásaiból: a Tragédia 2 bravúros Picassója, a Trianon nemzetközi jogásza, Az öreg hölgy látogatása feláldozott kisembere- Gáspár Sándor néhány kabinetalakítása az utóbbi időből.
– Ma már kevéssé jellemző, hogy a televízió előtt ülnek a családok, mint volt mondjuk 40-50 évvel ezelőtt. Mennyire szól másként, milyen áthangolásokat igényelt Szakonyi Károly emblematikus darabja?
Némi igazításra volt szükség, hiszen manapság a hírközlést, a kommunikációt átvette az okostelefon. A közösségi létezést ugyanúgy éljük, mint annak idején a televízió előtt, elbeszélgetve egymás mellett, ami fájdalmas és abszurd. A Bódog család most is a tévé előtt ül, viszont a fiatalok kezében ott van a mobilkészülék. Az is korszerű a mára nézve, hogy nem tudunk egymással kommunikálni, közben megfogalmazódik bennünk az igény, hogy együtt maradjon a család, létezzenek közösségek.
– Az Emberfi képében megjelenő Krisztust sem veszik észre a családtagok. Ezen a téren sem változott sokat a világ, ma sem vennék észre, ha megjelenne köztünk a Megváltó…
Azt hiszem, a legtöbb esetben üres forma, ahogy a hétköznapi szlengben megfogalmazódik a fohász a Jóistenhez. Attól lesz abszurd, hogy meg is jelenítjük Jézust. Szakonyi fájó emberkritikája sajnos nagyon igaz a mára. Remélhetően jól fog szórakozni a közönség a családokban, a kapcsolatokban ma ugyanúgy létező sztereotípiákon, mint a paternalista apa, a megfelelési kényszerrel működő feleség, az elvált fiatalasszony, a szemünk láttára tönkre menő kapcsolat. Naivan hiszünk abban, hogy a színház némi ébresztőt fújhat vagy tükröt tarthat a társadalomnak.
– Mostanában szinte zsinórban nagyon fajsúlyos társadalmi, történelmi traumákkal szembesítő, a múlt kihatásával foglalkozó előadásokban veszel részt. Ezek az igényes feladatok, az összekovácsolódott csapat tartanak Székesfehérváron?
A Szikora János ízlése, igénye által kialakított szellemi közeg termelte ki a társulatot, illetve ez a közeg határozza meg a társulat közösségi, emberi, művészi létezését. A Vörösmarty Színház számomra olyan, mint egy stúdió, ahelyett, hogy elvesznénk a hatalmas épületben, a bemutatósorozatban, mindenki ehhez a szellemi közeghez tartozik, pontosan tudja a maga helyét. Az igényesség a legnagyobb kohézió köztünk darabválasztásban, szereposztásban, számtalan egyéb dologban, amire lévén, hogy benne vagyok, nem látok rá. Ebben a közegben olyan impulzusok, színészi kihívások érnek, amelyek karban tartanak úgy fizikailag, mint szellemileg.
– Szikora igazgatói indulásakor valóságos sztárcsapat állt össze- Cserhalmi György, László Zsolt, Hirtling István, Radnay Csilla, Földes Eszter -. Különböző okok miatt -kivételeddel-szinte mind visszatértek Budapestre. A fővárosi színészi létet nem hiányolod?
Nem foglalkoztat, már csak azért sem, mert kétlaki életet élek, Budapesten kívül a Balatonon is van otthonom. Székesfehérvár pont középre, félútra esik. Se hiányérzetem, se kötelezettségem, hogy időben felérjek Pestre, mert mondjuk a gyerekeket iskolába kell vinni. Az én gyerekeim már felnőttek, ilyen szempontból szabadabb vagyok. Karriert már nem akarok építeni. Számos felkérés ért Budapestről, senkit nem akarnék megbántani, ezért mindig azt mondom, nekem még van dolgom Székesfehérváron, és komolyan így gondolom. Tartalmas három évre számítok az elkövetkezőkben, amíg Szikora János igazgatói mandátuma tart, folytatására, sőt talán még a kicsúcsosodására is az elmúlt tíz év munkájának. Büszke vagyok arra, hogy az indulásunknál olyan fiatalemberek szerződtek Székesfehérvárra, akik mára országosan ismert színészek lettek.
– Még egy vígszínházi ajánlattal sem lehetne elcsábítani?
A Vígszínházzal elfogult vagyok, hiszen ott kezdtem a pályámat. Rudolf Péter az egyik legjobb barátom, drukkolok neki. Van bennem egy rátartiság, ha már 150 méterre lakom a színháztól, nehogy bármilyen kényelmi szempont meghatározó legyen abban, hogy odaszerződjek! A kényelmet nem szeretném. Úton szeretek lenni. Emellett azért sincsenek ilyen típusú felvetéseim, mert a Jóisten elképesztő módon elkényeztetett bármelyik színházat tekintve, ahol eddig megfordultam: Vígszínház, Katona, Művész Színház, Új Színház, Radnóti, Nemzeti.
– Nemzetközi háborús szakértőként idézitek fel Seres Zoltánnal a politikai külön alkukat, emberi mulasztásokat, árulásokat, amelyek Trianonhoz vezettek. Sárosi István Trianon című dokumentumjátéka korabeli diplomáciai jegyzőkönyvek és egyéb korabeli iratok alapján a trianoni békeszerződésről hiánypótló és példaértékű abban, hogyan lehet nemzeti sérelmeinkről, fájdalmainkról objektívan beszélni.
Fontos megjegyeznem, hogy egy ilyen kaliberű előadást Budapesten több százszor, hosszú éveken keresztül játszhatnánk, Székesfehérváron viszont 15-20 alkalom kielégíti a város lélekszáma alapján vett közönségigényt. Történnek felvetések arra vonatkozóan, hogy játszhatnánk Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben is. Nyilvánvalóan bennem is letisztult sok minden Triannonal kapcsolatban a próbák során, amikor Seres Zolival végigmentünk, kielemeztük Sárosi István író tételesen alátámasztott adatait. Hajlamos voltam inkább érzelmileg hozzáállni Trianonhoz. Azok az indulataim továbbra is megmaradtak, amelyek méltatlannak tartják a magyarokkal szembeni elbánást, ugyanakkor felnyitották a szememet a Trianonon túlmutató felelősségre. „ A felelősség nélküli politikai vezetés büntetendő tevékenység.”- hangzik el a darabban. Tehát felhívja a figyelmemet arra, hogy mint polgárnak, igenis jogom és kötelességem véleményezni, figyelni azt a munkát, amit az általunk megbízott politikusok végeznek.
-” Egyszerű” állampolgárként milyen fórumokon tudsz kontrollt gyakorolni a politikusok gyakran korrupt működése felett? Gondolom, semmi áron nem aktivizálnád magad a közéletben…
Soha nem politizáltam, soha nem láthattál politikusok közelében. Ez nem azt jelenti, hogy nincs véleményem, természetesen van. A legszomorúbb tapasztalatom az, hogy mindig valami véglet felé megyünk el, hogy nem sikerül átadni valami közös felismerést, ami ne újra a végleteket termelje ki. Hiányolom, hogy nincs egy közös nevező, amiben egyet lehet érteni. Nem értek egyet a kommunista- fasiszta két pólussal. Sokkal árnyaltabb az emberi lélek, az emberi szellem, mint az a hadsereg, amelyik két rétegre osztja az országot. Valamiféle túlélési ösztönből a többség nem hagyja magát hergelni, de ha a tehetetlenségi nyomaték által megmozdul a tömeg, akkor megállíthatatlan. Nem kívánok ilyet, ugyanakkor reménykedem abban, hogy előbb utóbb a felelős politikusok ezt tiszteletben tartják a háború közelségében. Talán kissé bölcsebbé teszi őket a világveszély.
– Hogyan viseled a színházi szakmában, az SZFE- ügyben a tündöklő középszer hódítását?
Szörnyű látnom, hogy az egyéni haszonszerzés okán kollégák képesek felcsatlakozni, természetesen nagy melldöngetéssel vállalva hitbeli közösségüket az adott vezetéssel. Pontosan tisztában vagyok ezeknek a kollégáknak az emberi és művészi kvalitásaival. Szánalmas, hogy egy olyan réteg termelődött ki, amelyik hadseregként képes uralni a szakmát. Nekem nagyon nem mindegy, hogy kikkel dolgozom le az életemet. A színházi érdeklődésem afelé vonz, ahol a tehetséget, az odaadást, a bátorságot, az ízlést látom. Ha meg az vonzana, hogy minél több pénzt keressek, minél hamarabb bekerüljek a hatalomba, az óhatatlanul lejjebb vinné a szakmai igényszintet. És ennek a szakmai igényszintnek megvannak a következményei.
-Az öreg hölgy látogatása Illjeként Güllen városka megbecsült polgárától az üldözött vadig áldozati utat jársz be, a tömeg feláldoz a pénz érdekében. A megvezethetőségünk, a manipulálhatóságunk tükrébe nézhetünk kollektívan.
Van személyes érintettséged is ennek a kisembernek a sorsában?
Dürrenmatt remekműve nem épp társulatbarát. De a kollektíva legeklatánsabb példája, hogy társulatunk kitűnő színészei nem tartották dehonesztálónak, hogy akár csak egy- egy mondatos szerepeket játszanak benne. Ill egy átlagember, akit az átlagos életében látunk viveur-nek, a város népszerű figurájának, és látjuk őt meghurcoltnak, a népszerűségét a tömeg előtt elvesztett embernek, akit a végén gyakorlatilag felkoncolnak. Színészileg egy csodálatos utat lehet bejárni azzal együtt, hogy a saját életemből nem tudnék konkrét tapasztalatokat felhozni a társadalommal, a hősiességemmel, a bűneimmel, a kiállásaimmal kapcsolatban. Valószínűleg ezeket ösztönösen összeszedem az életem minden részletéből, egynémely zugát felkutatva, bekopogtatva, lábbal berúgva, mert azért ez fájdalommal is jár. Illel szemben soha nem voltam az a típus, aki mindenáron az élére akar állni a dolgoknak, mint ő polgármesterként. Soha nem akartam színházat vezetni, pedig több felkérést is kaptam. Mindig azt feleltem,” nem jó helyen kopogtattok, ha bennem nincs ambíció, nem tudtok meggyőzni semmilyen érvvel”. Nehezen hiszik ezt el nekem.
– Egyszer azért az élére álltál egy neves színészekből alakult társulatnak.
Elvállaltam a Kelemen László Színkör vezetését. Nagyon tanulságos volt az ahogy bizonyos politikai erők próbáltak minket komolyan venni, védeni, mások meg mumusnak néztek minket, akiktől félni kell. Egy akkori vidéki színházigazgató, akinek lejárt a mandátuma és újraindult a pályázaton, ötször hívott fel az igazgatóválasztás előtti éjszakán, mert nem akarta elhinni, hogy a Kelemen László Színkör nem pályázik az ő helyére. A velünk szembeni paranoiát annak tudom be, hogy még nem volt arra példa, hogy nyolc színész eldönti, nem ért véget a küldetésük a Művész Színház, majd a Thália politikai, szakmai ellehetetlenítésével, hanem több tisztelet, igény és hivatástudat van bennük.
– Bravúrszerepet viszel a Tragédia 2-ben, a XX. század borzalmai és a jelen klímafenyegetései közé ékelt dél-francia színben a nárcisztikus celeb zseni Picassót eleveníted meg, Horváth Csaba rendezésében. Újdonság a pantomim, a mozgásszínház nyelvén életet adni az idős Picassónak?
Márton László bravúros szövege egy nap történetéből indul ki, amikor Picassót a hetvenedik születésnapján meglátogatják, egyben a történelmi szituációkat is megidézik azok a barátok, elvtársak, ellenségek, családtagok, akik látják ennek a zseninek a végleteit. Az embert, aki Istennek képzeli magát. Picasso zsenialitása vitathatatlan, a létezéstechnikája már igen. Mindenek fölé helyezi magát, nem lehet morálisan megfogni sem családi, sem politikai kérdésekben, sem pénzügyekben. Aztán kiderül, hogy legyen bármilyen kivételes képessége, ez a hozzáállása halálra van ítélve. Ennek az útját igyekeztem bejárni Horváth Csabával, amit nagyon élveztem. Gazdag dokumentumanyag, rengeteg filmbejátszás maradt fenn róla, alkotás közben is láthatjuk őt. Picasso a XX. század legtermékenyebb művésze volt, hetvenen túl is rajongtak érte a nők. Belegondolva, micsoda korszak lehetett az, Belmondo, Bardot még fiatal kezdők voltak—
-Vágyódtál valaha egy léhább, lazább életformára?
A saját kereteim között megtalálom a léhaságot meg a fegyelmet is. Törekszem is arra, hogy ne akarjak vaskalappal a fejemen létezni, miközben tudom azt, hogy nagyon nagy szigorúságot és önfegyelmet kíván a színészi munka. A feltöltődési helyzetekben elengedem magam, tudok bohém is lenni. Az a vágyam soha nem volt, hogy mondjuk Belmondo helyében létezhessek, az őt megillető színészi státuszban és világ előtti megbecsülésben. Nagyon élvezem, hogy ebben az országban elég sokan ismernek, szeretettel fordulnak felém, bármerre járok. És végül is ott van előttem a Riviéra, a Balaton!
Szerző: Szentgyörgyi Rita